A mi felejthetetlen dr. Patai mesterünk temetésén, míg a Hevra Kadisa emberei azzal voltak elfoglalva, hogy a halottat előkészítsék a nagy útra, ahonnan visszatérés nincs, az egybegyűlt héber írók és újságírók személyes élményeiket mesélték el egymásnak Pataival kapcsolatban, és egyben kitértek arra, hogy a magyar zsidóság magasan számarányán felül járult hozzá a héber nyelv és tudomány fejlődéséhez. Elismerték, hogy a rabbinisztikus irodalomnak a magyar származású tudósok nagy lendületet adtak, és a modern zsidó kutatóink, mint Goldziher, Bacher, Blau örökbecsű műveikkel gazdagították a zsidó tudományt. Patai József pedig a középkori héber költészet egyik legnagyobb ismerője volt, és Herzl biográfiájával olyan standard munkát alkotott, amellyel a halhatatlanok táborába vonult be.
Csendesen hallgattam, hogy dicsérnek bennünket, s egy szerény kérdést kockáztattam meg csupán:
– Ha ez mind igaz, és valóban igaz, akkor miért nem szenteltek a lapok Patai halálának többet, mint egy kiadós balesetnek, ahol az áldozat véletlenül a tanítóegyesület tagja vagy valamelyik párt vidéki sznifjének másodtitkára volt?
– Ennek nem a jisuv, hanem ti, magyar nyelvterületről származók vagytok az okai. Nem tudjátok adminisztrálni magatokat, és ezért nem vesznek tudomást rólatok.
Erre nem volt mit válaszolnom, mert mi tudjuk a legjobban, hogy ez mennyire igaz. Ez a zsidó törzs, amely a gazdaországban is kitűnt kiváló képességeivel, itt valahogy sehol sem tudta kivívni magának az őt megillető helyet. Lehet, hogy ennek a túlzott szerénység vagy tehetetlenség az oka.
Emlékszem, ezelőtt vagy tizenkét esztendővel, amikor a maapil hajókkal érkeztek meg az új olék a magyar nyelvterületekről, oly népszerűségre tettek szert, hogy még a színpadon is bemutatták őket. A magyar olék hallatták magukat. Pedig nem tettek egyebet, mint teleordították az utcákat ezzel a két szóval, hogy: Hacci grus! Ez volt az egész hébertudásuk. Ott álltak a forgalmas utcákon, és szorgalmasan ordítozták: Hacci grus! Hacci grus! Így árulták a házilag készített nyalókát, fánkot, keljfeljancsit, pattogatott kukoricát és vattacukrot. Ez magyar találmány volt, amelyet a magyar maapilok vezettek be a jisuvban, és így váltak népszerűvé.
Abban az időben nagy volt a gazdasági krízis, és a HOH akkori vezetősége, hogy az új jövevényeken segítsen, maapilkiállítást rendezett a volt magyar kávéház teraszán.
A kiállítás technikai tervezését dr. Winstock mérnök intézte, és a szerény tárgyakból megalkotott kiállítást a kíváncsiskodók ezrei látogatták meg, és a hacci grusért árult tárgyakon kívül bemutattak és a helyszínen árusítottak művirágot, kalotaszegi varrottast, halasi csipkét, matyót, házilag készített furulyát és játékokat, valamint rongyszőnyeget és ehhez hasonló sajátos magyarországi ötletességeket. A kiállítás attrakciója az akkor felépült Migdalor mozi gipszmodellje volt, amely a Marmorstein Teodor nevű maapil ügyességét dicsérte.
A maapilkiállítás megnyitásán a városi és állami hatóságok is képviseltették magukat, és a lapok hasábokat szenteltek a magyar olék leleményességének és ügyességének. Azóta a magyar jisuv megsokszorozódott, és nemcsak nyalókával és pattogatott kukoricával tud dicsekedni, hanem joggal eldicsekedhetik mindazzal, amit az ipar, művészet és mezőgazdaság terén teljesített. A nagyközönségnek fogalma sincs arról, hogy a Közel-Kelet egyik legfontosabb stratégiai hídját a Gut és Salpéter céggel építtette az angol hadvezetőség. Itt, az országban készítették el a híd vaskonstrukcióját, és innen vitték Irakba, ahol a megszabott idő előtt felállították. Azt sem tudja a jisuv, hogy az első kéményépítő-mestert Magyarországról hozták. Ez az öreg Varga bácsi volt, akinek a fia a világhírű vak zongoraművész. A vasbetonépítést is a magyaroktól tanulták meg a jisuvban. Amíg nem jött el a Gut mérnök, azt hitték, hogy a vasbeton nem egyéb, mint a cementtel összekevert vasdarabokból álló habarcs. Guttól tanulták meg, hogy ez egy vasból készített konstrukció.
Ma már büszkék lehetünk a Zori-gyár által készített és külföldre is nagy mennyiségben szállított gyógyszerekre és a temesvári származású textilesek gabardinszövete keresett cikk a külföldi piacon. Az első motortekercselő üzemet a kassai Spielberger alapította az országban, és az első izraeli kiadású, tizenhat kötetes Talmud a Weisz bácsi nyomdájából került ki.
Bizonyára csodálkozni fog az olvasó, ha megtudja, hogy az izraeli gyémántipart két máramarosi zsidó fiatalember honosította meg. Ez az ipar tekintélyes összegű kemény valutát biztosít manapság az államkasszának. A fiatal Fuchs, miután az országba jött, mint pardeszmunkás kereste meg a kenyerét. Hiába tanulta ki alijázása előtt a gyémántcsiszolás művészetét Amszterdamban. Itt ezzel nem érvényesülhetett. Véletlenül a netanjai Dunkner pardeszében kapált, amikor megtudta, hogy Dunknernek az öccse nem más, mint Ben-Ami polgármester. Erre könyörögni kezdett gazdájának, hogy mutassa be a polgármesternek, mert neki nagy tervei vannak, és azt csak Ben-Ami úrral tudja megvalósítani. Többhetes nógatás után Dunkner arra kérte az öccsét, hogy álljon már szóba ezzel a mániákus munkásával, aki miatt már nem mehet be a pardeszbe, mert ha meglátja, azonnal abbahagyja a munkát, és fantasztikus terveinek magyarázatával lopja az időt.
Oved Ben-Ami polgármester, aki mint riporter kezdte meg karrierjét, kíváncsi volt már erre a fantasztára, mert egyrészt úgy látszik, felébredt benne a riportervér, másrészt tudta, hogy ebben az országban csak fantaszták alkottak valamit. Ben-Ami meghívta Fuchsot, aki magával vitte Rosenberg nevű barátját, akivel együtt dolgozott Antwerpenben és Amszterdamban, hogy igazolja szavainak valódiságát. Úgy gondolta, hogy ketten jobban fognak hatni a polgármesterre, és rábírják őt, hogy fektesse le a gyémántipar alapjait Izraelben.
Fuchs és Rosenberg másfél órán át olyan meggyőzően magyarázta el a polgármesternek a gyémántipar izraeli jövőjét, különös tekintettel a közeledő európai tragédiára, ahonnan a nagy gyémántosok menekülni akartak, hogy a polgármester néhány nap múlva Antwerpenbe repült Fuchs kíséretében, és megkezdték a tárgyalásokat az ottani zsidó gyémántosokkal. Az antwerpeni zsidók egy része áthozta ide üzemét, betanították a gyémántcsiszolás művészetére a munkások ezreit, és ennek köszönheti Netanja gyors fejlődését. A város elismerése jeléül egy-egy építési telekkel jutalmazta meg a két leleményes gyémántcsiszolót, és a mai napig ott látható Netanja legszebb részén Fuchs és Rosenberg gyönyörű villája.
A Nyugat és Kelet közti feszült politikai helyzet is új lehetőségeket nyitott az izraeli ipar fejlődésének, és az előjelek szerint Izrael fogja átvenni Magyarország háziszőttes szőnyegeinek és paprikaexportjának a helyét. A skandináv államok és Svájc nagy mennyiségű torontáli szőnyeget vásárolt Magyarországon, és most Klein Béla Tel-Avivban nyitotta meg üzemét, megindult külföldre a torontáli szőnyeg, amelyet ma már nem Magyarországról, hanem Izraelből szereznek be a külföldi cégek.
Három évvel ezelőtt sikerült Magyarországról az országba érkeznie Feldmesser Lajosnak, aki Magyarország egyik legnagyobb paprikakészítője volt, és a szegedi állami paprikaműveket huszonöt éven át igazgatta. Feldmesser látta, hogy paprikatudományát Izraelben nem értékesítheti, hát felcsapott sofőrnek az állami postahivatalnál, mert mint gyakorlott úrvezető könnyen letette a sofőrvizsgát. Ezt a foglalkozást ideiglenesnek tartotta. Ő nem mondott le arról a tervéről, hogy a szegedi paprikát meghonosítja Izraelben, ahonnan az egész világra szállíthatja. Végre sikerült találnia egy argentínai turistát, aki Feldmesser tervének meghallgatása után hajlandó volt nagyobb összegeket invesztálni az izraeli paprikaiparba. Több ezer dollárért rendelt egy paprikamalmot Szegedről, amelyet Nahalat-Ganimban állítottak fel a Raanan fűszergyárban. A valódi szegedi édes-nemes paprika magjának beszerzése sem ütközött nehézségbe, mert az argentínai társ nem volt ráutalva az izraeli kincstár dollárkiutalására.
Miután a mag megérkezett, megbízták Hoffert, a haifai Neo Agraria magkertészet vezetőjét a palánták elkészítésével. A Szochnuttal pedig megállapodtak, hogy az újonnan alapított falvakban a szegedi paprikából készített palántákat ültessék el, és kötelezték magukat minden mennyiség átvételére. Miután az argentínai zöldhitelt is adott a magyar telepeseknek, sikerült nagy mennyiségű paprikát termelni, amely rövidesen exportra kerül.
A paprika minőségének feljavítására a kormány negyvenöt tonna szegedi paprika behozatalára adott engedélyt, amíg az itteni paprika nem éri el a szegedi minőség fokát. Az izraeli paprika iránt nagy érdeklődés mutatkozik külföldön is, mert a Raanan-gyár a paprikát a rabbinátus felügyelete alatt gyártja, úgyhogy azt a legvallásosabb zsidók húsvétkor is nyugodtan használhatják. Így tehát nemcsak szegedi paprikát, hanem kóser paprikát is fognak szállítani Izraelből, és egy magyar ole álma a megvalósulás stádiumába kerül, paprikamezőktől piroslik az izraeli táj…
A paprikaipar már most is a munkások százait foglalkoztatja, és érdemes lenne foglalkozni azzal a gondolattal, hogy mutassuk be a jisuvnak, hogy a magyar alija nemcsak megtalálta a helyét az országban, hanem lehetőséget nyújtott az új olék ezreinek, hogy kenyérhez jussanak, az államkasszának pedig, hogy nem várt forrásból kemény valutával gazdagodjék.
Sok hasznot hozott az országnak a magyar alija. A baj csak az, hogy a nagyközönség elől ezt gondosan tudjuk titkolni.
A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject
A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com
