A Yneten Ronen Bergman biztonságpolitikai újságíró bemutatta a „véres dokumentumot”, amely meghatározta a meggyilkolt hat túsz sorsát. Izrael májusban benyújtott egy túszalku-javaslatot, amely az elraboltak visszaküldéséhez és tűzszünethez vezetett volna, és meglepetésre a Hamasz egyetértett a feltételek nagy részével. Később azonban Izrael olyan változtatásokat jelentett be, amelyek megtorpedózták a megállapodás minden esélyét. Egy magas rangú izraeli tisztviselő mondta: „Ez a dokumentum hat ember vérét oltotta ki, a megölt túszokét.”
Július 27-én, szombaton délután Izraelben elkészült egy hétoldalas, angol nyelvű dokumentum. Központi részét, első két oldalát még aznap este elküldték az Izrael és a Hamasz között közvetítő három országnak – az Egyesült Államoknak, Katarnak és Egyiptomnak. A másnap, Rómában tartott találkozón a Moszad vezetője, David Barnea, teljes terjedelmében, a függelékekkel együtt ismertette azt a CIA vezetőjével, Katar miniszterelnökével és az egyiptomi hírszerzés magas rangú képviselőivel.
A dokumentum kétoldalas, nem teljes oldalt betöltő szöveggel indul, ezt három oldal térkép és két oldalon táblázatok követik, bennük a Gázába hurcoltak listája kategóriák szerint. „A történelem egy nap nagyon szigorúan fogja megítélni ezt a dokumentumot” – mondja egy magas rangú biztonsági tiszt, akit Bergman sokszor idézett már. És akinek szomorú és tragikus módon eddig minden jóslata bevált a háborúról és az elhurcoltakról.
„A dokumentum tetejére az van írva, hogy ez egy „egyértelműsítő dokumentum”, de véleményem szerint a legmegfelelőbb becenév számára a „vérdokumentum” – mert lapjait beszennyezi a hat elrabolt vére, akiket Rafahban egy alagútban meggyilkoltak” – mondja. „Négyük nevét tartalmazza a melléklet a dokumentum végén. Ha nem lett volna a dokumentummal elkövetett szándékos szabotázs az ügylet megakadályozására, akkor jó eséllyel már elengedték volna őket egy hónapja, és életben lennének köztünk.”
„Bűnben született dokumentum”
A vezető tisztségviselő szavait jelentősen megerősítik a tárgyalásokkal kapcsolatos más, szintén erre a dokumentumra hivatkozó tisztviselőkkel folytatott beszélgetések, és a tárgyalások mélyéről származó további dokumentumok. A dokumentum bűnben született – mert a miniszterelnök kísérlete volt arra, hogy megtorpedózza a tárgyalások pozitív pillanatát, amikor mindannyiunk számára úgy tűnt, hogy képesek vagyunk összegyűlni, megszövegezni és végrehajtani az egyezményt. Ehelyett az izraeli közvéleményt elárasztották dezinformációkkal, sőt valódi hazugságokkal. A dokumentumot a vérük áztatta, a hat elrabolt végzete, és majd kiderül, kit sikerül még megölnie egy újabb hét, újabb hónap elteltével. És más súlyos károkat is okozhat Izraelnek és az egész régiónak. Csak egy dolgot, túszalkut nem eredményez bizonyosan, mert kifejezetten azért hozták létre, hogy azt megakadályozza” – mondja.
Bűnben született, mert akkor hozták létre, miután világossá vált, hogy a Hamasz elfogadja a feltételek nagy részét, melyeket Izrael az túszalku/tűzszüneti megállapodás legutóbbi tervezetében, május 27-én bemutatott. Amikor a kezdeti pozitív visszhangok megérkeztek Izraelbe, egy nappal azelőtt, hogy a Hamasz benyújtotta volna válaszát, Becalel Szmotrics miniszter kifejtette, hogy Jahja Szinvar pozitívan reagálhat az ajánlatra, és azzal érvelt, hogy ez a gyengeségének a jele, és ezen gyengeség miatt Izraelnek el kell utasítania a tervet, melyet ő maga javasolt. Így még mielőtt a válasz elérte volna Izraelt, a miniszterelnökségen már úgy határozták meg azt, hogy az „a Hamasz kirívó elutasítása”. Miközben az izraeli hírszerző közösség és a tárgyalócsoport vezetői éppenséggel azt gondolták, hogy ez egy nagyon pozitív fejlemény, és jó irányba halad az alku.
Amikor a miniszterelnöki hivatalban látták, hogy van esély az alkura, úgy döntöttek, hogy „visszafordulnak”, és Dohába küldték a Moszad vezetőjét, Dedi Barneát, hogy átadja az üzenetet. „Látták rajta, mennyire gyötrődik, amikor ezeket a dolgokat bemutatja.” Az egyik közvetítő ország magas rangú tisztviselője mesélt Barnea küldetéséről, aki azért jött, hogy tájékoztassa a katari miniszterelnököt arról, hogy a miniszterelnöknek „pontosításai vannak”.
Einav Zangauker, az elrabolt Matan édesanyja a Polgári Vizsgálóbizottságnál (nem állami, hanem magánkezdeményezés, a szerk.) tett vallomásában azt állította, hogy Barnea nem sokkal korábban azt mondta neki, hogy a miniszterelnök politikai okokból szabotálja a tárgyalásokat. Barnea tagadja, hogy ezt mondta volna, bár vannak, akik biztosak abban, hogy hallották őt és a tárgyalócsapat többi tagját is hasonlókat mondani, sőt néha sokkal nyersebben.
A katariak meglepődtek
Bárhogy is volt, Barnea méltóságteljesen és hűen hivatásához a katari miniszterelnökkel folytatott beszélgetésen nem mondott mást. A katari miniszterelnök pedig azt mondta neki, hogy „ezek meglepő dolgok,” és megkérte, hogy minden vitatott témát fogalmazzanak meg írásban, és egybegyűjtve adják át azokat a közvetítőknek. Hozzátette, hogy amíg ezt Izrael nem teszi meg, addig nincs értelme a folytatásnak. Katar joggal követelte ezt, de nem biztos, hogy a túszoknak van idejük várni… A dokumentum benyújtásáig két hét telt el, majd további két hét a korábban meghiúsult dohai csúcstalálkozóig, hogy megvitassák, hiszen ez egy olyan dokumentum volt, amelyet a Hamasz nyilvánvalóan elutasítana.
Izraelben késleltették a dokumentum megfogalmazását, és az izraeli tárgyalócsoport abban reménykedett, hogy nyomásuk mellett Biden elnök is további nyomást gyakorol majd Netanjahura a washingtoni találkozón, és ezért visszavonja majd ezeket a „kiegészítéseket”. Ugyanakkor a Miniszterelnöki Hivatal megegyezett a tárgyalócsoport tisztviselőivel, hogy eladják a nagyközönségnek és az elhurcoltak családjainak, – akik mérgesek voltak Netanjahura a washingtoni útja miatt, – azt a légből kapott történetet, hogy egy csapat Katarba megy tárgyalni. Ebben az ígéretben egy szemernyi igazság sem volt. Még nem terveztek ilyen találkozót. Eltűnt a levegőben, mint a Biden-találkozóhoz fűzött remény, és nagyon kevés maradt belőle abban a dokumentumban, amelyet egy tisztviselő „véres dokumentumként” definiált.
Ezt a dokumentumot „pontosító” levélnek nevezik, de a pontosítások nem tartoznak a kiemelkedő dolgok közé. Azok a kevesek, akik eddig szembesültek vele – az izraeli tárgyalócsoportok, akik vonakodtak részt venni a megírásában, és a közvetítő országok csapatai – azonnal megértették, hogy a pontok nagy többsége újítás, kiegészítés és az Izrael által korábban benyújtott vázlat módosítása, vagyis annak a javaslatnak a módosítása, amelyet Izrael korábban késznek mondott aláírni. Ez lehetséges lett volna? Nem igazán, mert még mielőtt a maradék néhány probléma megoldódott volna, még azután is, hogy a Hamasz elhárította a legtöbb kifogást, landolt ez az „egyértelműsítő levél” és mindent tönkretett.
Valójában itt kezdődik az a saga, amely a tárgyalások megakadását jelenti most: a gázai úgynevezett Philadelphia-tengely kérdése. Az eredeti izraeli javaslatban azt ígérték, hogy a Cahal (izraeli hadsereg) kivonul az egész sávból. A Hamaszt szóban értesítették a közvetítő országok, hogy a visszavonulás magában foglalja a Philadelphia tengelyt is, de az „egyértelműsítésekhez” mellékelt térképeken egyértelművé vált, hogy a Cahal erői ott maradnak. „A tisztázó dokumentum fél oldalára írt hat pontból ötnek a célja a tárgyalások legkomolyabb szabotálása, annak biztosítása, hogy soha ne sikerülhessen megállapodni” – mondja a tárgyalócsoport egyik tagja.
Például a Netzer-tengely egy olyan kérdés, amelyben Izrael elállt korábbi megállapodásától, és ismét megnyitotta a vitát az átkelők ellenőrzésének módszeréről; új témaként felmerült a rafahi átkelőhely; és egyre több nehézség jelent meg. A szabadon bocsátottak listájának kiadása hónapokig késleltette a tárgyalásokat, Netanjahu ezt követelte, a Hamasz pedig elutasította. Izrael végül elvetette ezt a követelményt, amely miatt az időhúzás jó néhány ellopott életbe került, de a pontosító dokumentumban ez is visszatért: Izrael a második mellékletben szerepeltette mindazok listáját, akikről úgy gondolta, hogy szerepelniük kellene a felszabadulás első, humanitárius szakaszában.
„Netanjahu trükkje”
„Netanjahu trükkje, hogy vita folyik arról, kit minősítenek „betegnek” – mondta egy, a részleteket jól ismerő biztonsági tiszt. A Hamasz állíthatja, hogy valaki nem beteg, vagy nem elég beteg ahhoz, hogy felkerüljön a listára, és így megint elakadsz a hetekig vagy hónapokig tartó viták miatt.” Ebben a függelékben a hat meggyilkolt túsz közül négyük neve szerepel. Közülük legalább háromnál – a nőknél, Carmel Gatnál és Eden Yerushalminál, valamint Hersh Goldberg-Polinnál, akinek levágták a kezét – nem lehetett volna vitatkozni. Elengedték volna őket, ha az üzlet létrejött volna.
Fontos megjegyezni: nem lehet tudni, hogyan viselkedett volna a Hamasz, ha Izrael másként viselkedik, kivéve a titkosszolgálati tisztviselők értékelését. A terrorszervezet legfőbb érdeke tartós tűzszünetet kötni a Gázai övezetben, ez a kulcsfeltételük, amelyet a háború kezdetétől követelnek egy átfogó ügylet megkötéséhez, ezért ésszerű esély van rá, hogy később beleegyeztek volna, ha ez a feltétel benne volt az eredeti ajánlatban. A kialakult helyzetben azonban senki sem vizsgálta meg a Hamaszt, mivel a vérdokumentum elkészült, és volt egy kormányülés is, ahol Netanjahu ragaszkodott hozzá – Joav Galant védelmi miniszter véleményével ellentétben, a hírszerző közösség és a hadsereg vezetőivel szemben – hogy a Philadelphi-tengely vörös vonal legyen Egyiptom szemében, és eltemesse a megállapodást. Most további hat túszt temettek el ezen a helyen.
A tisztviselő keményen bírálja a biztonsági intézmény munkatársait is. Szavai szerint: „Amikor olyan utasítást kaptak, amelyről meg voltak győződve, hogy külső, politikai megfontolások vezérlik, és amely katonák életébe kerülhet, a vezetőknek határozottan ki kellett volna állniuk a véleményük mellett, majd felmondani, hogy ne kelljen követniük az ilyen utasítást.”
Sokan hallották, hogy a tárgyalócsoport vezetői határozottan felszólaltak a véres dokumentum ellen. Ez volt a Netanjahu elleni nyilatkozataik csúcspontja, mely véleményük szerint tönkretette a megegyezés minden esélyét, de vigyáztak arra, hogy ne mondják ki ezeket nyíltan a közvélemény előtt, és nem mondtak le, még akkor sem, ha néha tiltakoztak… Végül Netanjahu parancsa szerint jártak el, pedig tudták, hogy az radikálisan növeli az elraboltak életének kockázatát.
Herzi Halevi vezérkari főnököt is bírálja. „Ő az egyik felelős október 7-ért. Ezért Netanjahura kellett volna borítania az asztalt, és szabadon engedni azokat, akiket az ő kudarca miatt raboltak el” – mondja a forrás, aki azt is vádolja, hogy „a vezérkari főnök és a hadsereg többi vezetője megengedte, hogy hosszú háború dúljon,” amellyel állítólag egyszerre akarták elérni az elraboltak szabadon bocsátását és a Hamasz legyőzését – noha tudták, hogy ez lehetetlen.”
Meg kell említenünk: már a háború második hetében figyelmeztettünk itt arra, hogy parancs van a Hamasz magas rangú tisztviselőitől a túszok fogva tartói számára, hogy meg kell ölni őket, ha látják, hogy izraeli katonák közelednek. És mégis, legalább hat ember meghalt, mert ezt nem vették figyelembe.
Főkép: Benjamin Netanjahu – Fotó: Justin Sullivan, Getty
