Tegnap az esti gyaloglásom során elmerészkedtem egészen az Egyetemig. Régóta figyelgettem, nehéz nem észrevenni, hiszen a hegy tetején magasodik. Viszont ugyanez riasztott el tőle. Már ahhoz is hegyet mászom, hogy meglássam az ezeremeletes épületet a hegy csúcsán. 🙂
Ám a környéket már kinőttem. Mindennap látom, mennyit haladt egy-egy építkezés, tudom, melyik ház előtt szoktak ülni a filippínó munkások. Még az eldobott szemét is ismerős az útvonalamon.
Így tegnap megmásztam a nagyobb hegyet is. Az Egyetemért mentem, de csodát találtam. A célnál van a Carmel Nemzeti Park egyik bejárata. A térképen eddig is láttam, hogy ott egy hatalmas zöld pacni van, de az lehet a vadon is, ahova ember be nem teszi a lábát.
A parkolótól, ahova érkeztem, gyönyörű a kilátás, tele turistautakkal és, ami még fontosabb, emberekkel. Ez azért lényeges, mert hajlamos vagyok eltévedni. Ez egy nagyvárosban nem probléma, activityben jó vagyok, ha van kinek magyaráznom. De a rengetegben némiképp nehezebb a helyzet, lévén nem vagyok Dr. Dolittle.
Tegnap nem merészkedtem tovább a frissen felfedezett bejáratnál, közelgett az este, de itthon alaposan utánanéztem a parknak. Több túraleírást is találtam, másfél kilométeres sétától a tíz kilométer feletti gyilkos távig. Figyelembe véve, hogy a teljes terület több mint 10.000 hektár, biztosan van annyira hosszú túra, amiről azért nincs leírás, mert az első indulók még nem értek célba.
A kisebb távokra fellelkesítem E.-t, a hosszabbakra pedig olyan túratársat keresek, aki imád szenvedni, és jól bevált receptje van a vaddisznók ellen. Vagy lassabban fut, mint én. 🙂
Könyvtáros, novellista, hobbifutó, de varrónőként is kivételes. A kedvesem egy éve alijázott, én májusban költöztem Izraelbe. Amíg várunk a tartózkodási engedélyemre, rengeteg a szabadidőm. Így keletkezett ez a blog.
