Eltűntek a növényi tejek az irodai konyhából. Valószínűleg sosem fogom megtudni, hogy így csapódik-e le a nadrágszíjmeghúzós háborús költségvetés a cégnél vagy egyszerűen a Tnuva-gyár leállása van a háttérben. Nagyobb baj, hogy tegnap beoltattam magam influenza ellen, ezért ma reggel óta influenzásnak érzem magamat. Még Noam is megkérdi, hogy mizu, amikor összefut velem a folyosón. Megértem, hogy szokatlan neki a látvány, ahogy szárnyatörött madárként, a forró kávéval teli bögrémet óvatosan magam előtt tartva enerváltan araszolok az irodám felé. Talán át kéne térnem a koffeines kapszulára, mert ez a koffeinmentes izé, amit iszom még arra sem jó, hogy visszavigyen a konyhából a hűtőszekrénybe, vagyis az irodámba, ahol tavasz óta nem sikerül megjavítani a termosztátot.
Megbetegítettem magamat ezzel az oltással, ráadásul betegszabadságot sem vettem ki, lúzer vagyok, mert előrébb helyezem a cég érdekét a sajátoménál. Ezt sürgősen abba kell hagyni, mondom magamnak. Két órakor összepakolok az asztalamon és kilépek az ajtón. Intek a főnöknek, hogy megyek, engem ma már nem láttok többet. Ha gyors vagyok, még aludhatok otthon egy órát, amíg Rafi megjön az okostojásképzőből. Fél három után öt perccel már az ágyamban fekszem a hálószobában. Másfél órával később a bejárati ajtó csapódására ébredek, mindenki rendben hazaért. Hálistennek a gyerekeim egyre jobban elvannak a mama nélkül, és ez az évek múltával egyre inkább így lesz. Alig várom, hogy ne jussak többé eszükbe.
„Rafi barátai tudják, hogy a nudista-strandra mennek kirándulni?” – kérdezem Drort a konyhában Rafi közelgő ottalvós kirándulására célozva a cserkészekkel, ami pénteken kezdődik, hacsak közbe nem jön valami, például egy észak, nyugat, dél vagy kelet felől érkező drónraj. Rafi hegyezi a fülét. „Dehogy tudják és a szülők se” – válaszol Dror. „A Hof Gaas az a hof gays, nem?” „De. Viszont ezt nem kell a gyerekek orrára kötni”, „Jó, majd Rafi elmeséli nekik, ha akarja”. Felőlem akármelyik strandra mehet a fiam, csak légiriadó ne legyen közben. A parton fognak aludni sátorban a szabad ég és a vaskupola alatt, ezért Rafi már napok óta izgatott, pakol és számol, hányat kell még aludni hétvégéig, amikor végre a párnája helyett a homokba teheti le éjszaka a fejét. Fejlámpa, polifoam, hálózsák, fakanál az esti főzéshez, minden megy a nagy hátizsákba. Fürdőruha nem kell, mert úszni nem fognak a tengerben, tűzrakás viszont lesz, mennyi élmény!
„Mit mondtál, tizenhat évesek vigyáznak majd rájuk?” – kérdezem életem párját. „Micsoda?? Dehogyis. Tizenhét.” „Ah, az más” – válaszolom neki. Dror kiérezhetné a hangomból, ha akarná, hogy nem nyugtatott meg a válasza. Bár neki van igaza. Csak én jövök a magyar beidegződéseimmel, hogy a felnőttek dolga a kiskorú gyerekekre vigyázni. Izraelben ez is másképp van.
Péntek délelőtt az Óvárosban sétálok Drorral. A Linával szembeni kis humuszozóba térünk be, de csak én adok le rendelést, mert Dror délután két óra előtt nem eszik semmit, még akkor sem, ha araboknál ehetne humuszt és falafelt felszeletelt savanyúuborkával, paradicsommal és gerezdekre vágott hagymával. Kicsi a hely, éppen üres a negyedik asztal, amikor megérkezünk. Leülve körbenézek, komoly férfiak esznek mellettünk, egyikük, ősz hajú bőrkabátos férfi egy gyerekkel társalog. Dror nem szólal meg, mert nem szeret héberül beszélni az araboknál, hát én is hallgatok. Nekem könnyű, mert én eszem is. A Szent Sír templomba is benézünk, amit épp felújítanak. Csak páran lézengenek a felálványozott hatalmas kupola alatt, Jézus sírjánál sem áll senki, pedig itt mindig hosszú sor áll, nem hagyom ki az alkalmat. Dror is bejönne velem, de a fekete bő ruhás pap megállítja és Dror lábára mutat: mezítláb nem mehet. Fura. Azt gondolnám, hogy aki mezítláb érkezik a sírhoz, azt direkt előreengedik, de mégsem. Dror felveszi a cipőjét, amit mindig magával hord a hátizsákjában, aztán inkább megvár kint.
Az előtérből belépek a sírba, ahol a derékmagasságú márványtömb fölött ikonok, gyertyák és szárított virágcsokor látványa fogad. Húsz éve jártam itt utoljára. Hirtelen megérzem az idő súlyát a térben, ami velem ellentétben az elmúlt húsz és ki tudja még hány évben semmit sem változott. A bal oldalamon egy férfi térdel, megállok mellette és felfelé nézek, ahonnan a szentséget várja a nem hívő európai, pedig a fejem és a márványból készült fekhely fölött csak az egymást érő, mennyezetről lógó ezüst örökmécseseket tartó lámpákat látom, gyengén pislákoló fényük homályban hagyja a szűk teret. Éppen indulnék kifelé, amikor a jobb oldalamon is letérdel egy férfi és elzárja előlem a lábával a kijáratot. Nem lépek át rajta, rámzáródik a sír. A két szélen térdepelő alak közrefogja a középen állót: ha tükörben látnám magunkat, még ismerős is lehetne a jelenet. Mély levegőt veszek, összekulcsolom a kezemet és a virágcsokrot nézem, aztán a figyelmem lassan nekem is befelé fordul. Mivel telt az elmúlt húsz évem? És a következő húsz, ha megérem, hogyan telik majd?
Rafit péntek délután elviszi az autóbusz a Herzl-hegyi parkolóból. Hárman maradunk, csonka család, a csend mégsem kisebb otthon, mert Nadav megérzi, hogy ki kell töltenie a nagytestvére által hagyott űrt, ezért ma egyedül gondoskodik arról, hogy a zaj és a feszültség mértéke állandó legyen. Filmet készülök nézni vele, hogy csend legyen végre, aztán szerencsére a filmnézés elmarad, mert Nadav este hét óra után nem tudja nyitva tartani a szemét. Utolsó erejével azt kéri tőlem, hogy olvassam el neki a Brémai muzsikusokat, aztán belealszik az éjszakába. Nagy nehezen felállok a puffról és kimegyek a gyerekszobából. Túl nagy a csönd, nini, Dror is elaludt. Fél kilenckor a tizenhét éves madrikh küld üzenetet a szülői Whatsapp-csoportba, hogy minden gyerek hálózsákban van. Akkor hát nincs más hátra, nekem is aludni kell mennem. Az anyukáknak ki olvas esti mesét?
