Se telefon, se levél, se üzenet, se semmi. Várni kell és kibírni a rosszat, amit magamnak okozok ezzel a Pávával. Megmondták az okosok, hogy ez lesz. A tiltott kapcsolat, ami nem mehet előre, hátrafelé tart – tiszta fizika az egész, a hormonok itt nem számítanak. Kevés tudni, hogy a másik hozzám tartozik, ha csak én ismerem a titkot.
Mi lenne, ha Atlantiszt találták volna meg a lebontott szemközti ház alatt? Nézegetem a régészeti ásatás ponyváját az utcáról, és találgatom az esélyeinket: mikor fog elkezdődni az építkezés, és vele a zajos, élhetetlen új életünk. És ha emberi csontokat találnának itt szemben? Ha elásnám a Pávát az eső áztatta földbe, jönne a Hevra Kadisa, és a következő értesítésig leállítaná az építkezést. Az Emek Refaimon sem álltak még neki az új villamospálya kiépítésének február 20-án, ahogyan a városháza WhatsApp-üzenete ígérte. Nem jöttek a munkagépek, aztán biztosan úgy voltak vele, hogy most már megvárják a Ramadan végét. Március utolsó napján aztán újra ránéznek a naptárra, hát csak nem Peszah lesz két hét múlva? Milyen gyorsan eltelt az év.
Ha idén egyszerre volna Ramadan és Peszah, a keleti és nyugati Jeruzsálem testéből felszabaduló vallási energiák felemelnék a várost, úsznánk a levegőben, mint a kacsák, mielőtt végleg elsüllyedünk.
„Dórémifászólátidó, seggen csúszik a víziló” – Nadav fülel, hogy mit énekel a mama, pedig a mama maga sem tudja, mert már rég elveszítette a fonalat. Nézegetem a kistesót, és azon gondolkodom, vajon mikor fogjuk megtudni, hogy ő is rajta van a spektrumon. Két autista felnőtt és két autista gyerek, két autista felnőtt és egy autista gyerek, egy autista felnőtt és egy autista gyerek, egy autista felnőtt és két autista gyerek – a variációk nem végtelenek, mégis átláthatatlanok, mint a neurotranszmitterek lelki élete. „Lirot” – üvölt Nadav, látni akar, vagyis YouTube-ot nézni, ahogy a nagytestvértől eltanulta, azzal a különbséggel, hogy ő egyelőre nem amerikai tinédzsereket néz, akik sorozatokat beszélnek meg egymással, hanem kutyákból álló mentőcsapatot – héberül, magyarul, vagy amilyen nyelven megtalálja őket a neten. Estére kiolvad az agyam a tévézajtól, mint az akkumulátor.
„Nincs értelme folytatni” – mondja a telefonban a Páva csütörtök éjjel. Én kértem, hogy beszéljünk, ha már találkozni nem tud velem. Nemsokára péntek lesz, utána gyorsan szombat – ilyenkor ki lehet ereszteni kicsit, elengedni, amivel nem végeztünk a héten, és éjszakánként magunkkal lenni a lakásban alvó család csöndjében. Én viszont nem várom az álmot ágyba bújva, mert magam helyett a Pávával vagyok, aki ezek szerint már nincs velem. „Nem bírsz várni, az a te bajod” – hallom a telefonban. Várom a folytatást. „Többször mondtam már, hogy szeretnék veled lenni, de nem tudok.” Valóban. „Miért sürgetsz folyton, mit akarsz még tőlem?” Ez már a Pávának is sok volt, elhallgat hirtelen, a szuszogását hallgatom a telefonban. Most sétálhat fel a lakópark melletti dombon a parkhoz, ezért veszi gyorsabban a levegőt.
A felhúzott vállam tartja a telefont, bal kezemben teás bögre, a jobbal elhúzom az erkélyajtót, és kilépek a sötétségbe. Kell a csípős hideg, hogy lehűtse a testem többi részét is, mert a szívem már kihűlt. „Vártam már erre. És most mégis elviselhetetlenül fáj” – válaszolom neki. Köszönöm a Pávának, hogy megismertetett a saját érzéseimmel. A fájdalom most töri át a pincefalat, amely mögé egész életemben be volt falazva.
„Azért szép volt” – mondja a Páva búcsúzóul. Esztétizálja a halált, amelybe ő nem hal bele. „Akkor szia.” Jobb, hogy én mondom ki az utolsó szót. Mekkora utat jártam be a Páva mellett, pedig egy helyben maradtam. A temérdek érzés és hang, fény, íz, érintés és mozdulat elvesztek mind, vagy megvannak valahol? Nézem a szemközti ház üres helyét és az egyelőre még álló háromszintes párját, a falára futó élénkzöld borostyánnal, ami még nem tudja, hogy halálra van ítélve. Fölfelé kapaszkodik az ég felé, ahelyett hogy ledobná magát a házról, ami szintén úgy fog eltűnni, mintha sose lett volna. Hidegszürke, nedves és rücskös betonfalát az emlékezet fogja bíborlilára festeni.
