Tánc

Fotó: Forbát Dia

A jeruzsálemi parkokban álló fedett könyvszekrényekről és könyvespolcokról bárki hazavihet könyvet. Hétfőn Armon ha-Natziv városrész könyvesszekrényében több kincset is felfedezek, de csak egy könyvet hozok el: Pride and Prejudice, az angol próza remeke. Ha elolvasnám, megszabadulhatnék a regényből készült film emlékétől, amit a két éve tartó válságom rosszabb pillanataiban háromszor is végignéztem. Mintha elmaradt tinédzser-szerelmeimet pótolnám be Mr. Darcy-val, vagyis az Oren és Joel iránt érzett szerelmemmel, amit egyre kevésbé tudok elrejteni a világ elől. És előlük. Egyedül Dror elől nem kell tagadnom az iránta érzett érzelmeim intenzitását. „What do you suggest, to encourage affection?” – olvasom Mr. Darcy kérdését aznap este az ágyban. „Dancing” – válaszolja Elizabeth, a közös tánc mégis elmarad, a szerelem később kap majd lángra.

Csütörtök este az edzőpartnerünk esküvőjén Drorral táncolok, aki Mr. Darcyval ellentétben nem depressziós és táncolni is szeret. Megpörget a násznép közepén a kő járólapon, a zene lehetne pörgősebb, de azért jól érzem magam. A dojóból is sokan eljöttek, Dov, a tanárom ropja mellettünk, a többi edzőtárs is csatlakozik. Jó tíz-tizenöt évvel vagyunk idősebbek a többi táncolónál, de nem vagyunk kevésbé fittek náluk, sőt. Éjfél felé egy fiatal szakállas faszival táncolok, aki elröppent Dror mellől az utolsó táncra. Aztán végleg lelassul a tempó, hogy a Karlebach-stílusban előadott énekkel kísért körtánccal zárhassuk le az estét. A szakáll a bal oldalamon áll, Dror a jobbon, ritmusra dülöngélünk összekapaszkodva. Amint a tánc végén elkezdek a szakállassal beszélgetni, Dror a hátamra teszi a kezét – ez a nő hozzám tartozik, jelzi a mozdulata, újra megmutatva, amit mindig is tudtam: a test mondja meg a valót, ezért kell a testünkkel jóban lenni, és beszélgetni vele. Droré vagyok, nem másé, ha elenged, ha nem: mondhat bármit bármikor, a hátamra tett keze mondja meg a teljes igazságot.

Joel testével a tatamin kommunikálok. Ha ő a támadó fél, rá kell éreznem a ritmusára, hogy ne szálljon belém az ökle vagy a kézfejének éle, mikor melyik támadást és védekezést gyakoroljuk. Joel gyors és erős, ezért kihívást jelent edzeni vele, és a közös munka olyan pillanatokat hoz, amelyeket a többi edzőtárssal nem élek át. A gyors és pontos technikája tenné? Igen és nem, hiszen ez csak a feltétele annak, hogy megszülessenek azok a pillanatok, amikor elveszíthetem a kontrollt magam fölött, mert tudom, hogy jó kezekben vagyok. De ehhez az én munkám is kell: kettőnk összehangolt mozgásának eredménye, hogy a pillanat létrejön. A szerda esti edzés végén kettesben maradunk a dojó előterében, és először sikerül mindezt szavakba öntenem neki, hozzátéve, hogy a csoda kizárólag a vele és Dovval való edzés közben történik meg. Joel megszólal és a szavai földhöz vágnak, erősebben, mint a karja valaha a tatamin: ugyanazt érzi, amit én. A pillanat törtrészében, amikor a feje kikapcsol hihetetlen örömöt érez. „Mindig jó veled edzeni” – mondja még. Ehhez nem lehet mit hozzátenni, elbúcsúzunk egymástól, én hazasétálok, ő beül az autójába.  

A pszichológusomnak mégis igaza lenne? Szerinte a beszélgetés is lehet practice, gyakorlat, két ember közös munkája és együttfejlődése. Orennel ebben utazunk, pár havonta egy óra vagy még kevesebb, az én kezdeményezésemre. A köztes időben integetünk egymásnak, ha összefutunk véletlenül az utcán vagy az iskolánál. Kevés.  

A szerelem mint hiány, meg nem valósult kapcsolat. Beesett vállak, kihagyó lélegzet, kézremegés, tehetetlenség. A stressz fizikai tünetei egy-egy véletlenszerűen kiválasztott emberhez kapcsolva, hogy a belső feszültségek újra és újra megerősítést kapjanak a külvilágból is. Az első meg nem valósult kapcsolatom az apukámmal való kapcsolat volt, innen a minta. Ő már meghalt, de még mindig nem tudtam meggyászolni, ahogyan kell, kapcsolatunk furcsaságai miatt és azért sem, mert nehéz meggyászolni valakit idegenben, ahol az elgyászolt személy nem is járt. Magyarországon kéne meggyászolnom őt, ahol van halálkultúra és a halálvágy nem patológia, hanem egy ország életérzése, velünk, magyarokkal született adottság: a befelé élést tökélyre vitt nép életeleme. Akkor hát költözzek haza Magyarországra, hogy el tudjam gyászolni az apámat, akiért nem költöztem haza, amíg élt? Válasz nincs, a megoldás egyelőre várat magára.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.