Nagyapa 1891-ben a Nagyszombat (Trnava) melletti Szvinnán született, ahol az édesapja kocsmáros volt, és franciára tanította a közeli garnizon tisztjeit. Nagyapának kilenc testvére született. Az egyik nővére Nagyszombatba ment férjhez, ahol a férjével szatócsboltjuk volt. Egy fiuk (Palo) és egy lányuk (Eszter – Micka) született.
1938-ban elkezdték összeírni a zsidókat a Tiso-féle Szlovák Államban. (Nagyapa régről ismerte a bábállam későbbi vezetőjét, a pátert: „ez a Fero már fiatalon is nagy gazember volt, ellentétben az öccsével, akivel jókat fociztunk, és aki szóba se állt a bátyjával” – mesélte.)
Elterjedt a zsidók közt, hogy a férjezett zsidó lányokat/nőket nem viszik el „közmunkára.” Akkor pedig a tizenhat éves Mickát férjhez kell adni! De kihez? Hirtelen ötlettel összeadták a segéddel, Karcsival. Ez sem segített. Mindenkit elvittek. Kivéve a medikus Palót, aki megszökött, fölment a hegyekbe, és végül partizánorvosnak állt.
Karcsi, Micka és családjaik különféle lágerekbe kerültek, Bergen Belsenbe, máshová. Mindkét család odaveszett. Csak Micka, Karcsi, Palo és Karcsi Pesten élt nővére maradt életben. A háború után Karcsi és Micka keresni kezdték, és megtalálták egymást. Bécsben találkoztak és vissza se néztek: már tudták, hogy a családjaiknak vége, tehát irány Palesztina! (Palo Pozsonyban maradt, és gyermekorvos lett.)
Karcsit és Mickát a Kfar Hamakabi kibuc építéséhez irányították. Először a kerítést húzták föl, meg egy barakkot, ahol a gyerekeket őrizték éjjel-nappal. Az alapítók reggeltől estig robotoltak, éjjel őrködtek. Végül elkészültek. Karcsi asztalosként dolgozott tovább, mellesleg a Munkapárt helyi vezetője, Rabin jóbarátja lett. Mickát, mivel semmihez se értett, a kicsinyek mellé rendelték. Zongorázott, énekelt, rajzolt, festett nekik. És ekkor talált rá élete hivatására: festeni kezdett. Nem volt egy Rembrandt, de a színei, a képei hangulata, a békés táj és a megfestett virágok, növények harmóniája, pozitív kicsengése nagy népszerűséget szerzett neki. Kiállításai voltak, még Tel-Avivban is. Persze maradt a gyerekek közt.
Karcsival három fiuk született. A családot sújtó tragédiák a világháborúval nem értek véget. A középső fiuk hősi halált halt a ’73-as háborúban. Ezt is túlélték, feldolgozták.
A kibuc jóvoltából sokszor jártak Pesten, Karcsi nővérénél, és kellemes délutánokat töltöttem velük a Balzac utcai lakásban. Ahol a kanapén ülve mindig egymás kezét fogták. Micenykának és Karlicskunak hívták egymást, és úgy viselkedtek, mint az ifjú szerelmesek, akik soha többé nem engedik el egymást.
Nagyon kedveltem a madárcsontú, apró, vasággyal együtt harminc kilós, örökké kislánynak maradt, de iszonyúan erős, huncut, bölcs tekintetű Mickát, és a hallgatag, de jó humorú Karcsit, aki ritkán szólalt meg, de az mindig nagyot durrant.
Aztán Karcsi megbetegedett, meghalt. Micka hirtelen összetört, és hamarosan követte kényszerből választott, mégis örök társát. Nagy szerelem volt. Ha hinnék a túlvilágban, azért, hogy ők együtt legyenek.
Palo 1968-ban a családjával dobbantott Svédországba, és a sundsvalli gyermekkórház igazgatója lett. Micka és Karcsi halálával megszakadt a kapcsolat köztem és az izraeli rokonság közt. Ők már nem kíváncsiak a magyarországi ágra. Izrael a hazájuk, és a felmenők gyökereit örökre Kelet-Európában hagyták.
Surányi István
