Tele metaforával, öniróniával, fájdalommal és emberszeretettel: Eran Kolirin legújabb filmje a bezártságról, a szabadság elvesztésének fájdalmáról és visszaszerzésének nehézségéről.

Kolirin a Zenekar látogatása című filmje óta egyik kedvenc izraeli rendezőm. Legújabb filmjének nyitóképei egyből belekeverik a nézőt egy észak-izraeli arab falu életébe. Sok más jó film kezdődik így: egy esküvő kellős közepén találjuk magunkat. Sami (Alex Bakri), a film főszereplője, aki a vőlegény legidősebb testvére, minden jel szerint nem találja a helyét ebben a forgatagban. Nyugtalan, unatkozik, időnként kiszökik a ceremóniáról, otthagyva feleségét Mirát (Jona Suleiman) és kisfiát, hogy felhívja szeretőjét, Kerent – akivel már alig várja a közelgő esti találkát. Egyébként is már tűkön ül, hogy hazamehessen Jeruzsálembe, ahol egy high-tech cégnél dolgozik, és reggel egy fontos prezentáció várja, amit pont őrá bíztak. A családi ünnepség most a csúcspontjához ér: egy ketrecből fehér galambokat akarnak az égre ereszteni… Ki is nyílik a ketrec ajtaja, de az enyhe túlzással sok ezer galambként felkonferált majd 10 madár nem hajlandó kibújni, még akkor sem, amikor Aziz (Samer Bisharat), a fiatal vőlegény egy picit megrugdossa őket, csak úgy noszogatás végett.

Ez hát a fő konfliktus – és mi már érezzük, hogy hősünk, Sami várva várt “kiszabadulása” ebből a fojtogató családi-falusi-nem-eléggé “modern izraeli” eseményből, visszatérése a nagyvárosi mindennapokba, nem fog majd simán menni.

És valóban, az esküvőről Jeruzsálem felé tartó Samit és családját katonák állítják meg, akik szűkszavúan, udvariasan tájékoztatják őket, hogy a faluból Jeruzsálembe vezető egyetlen utat egy katonai “művelet” miatt lezárták. Sami és jól öltözött kis családja kénytelen kelletlen visszafordul. Otthon a nagyon fiatal öcs, Aziz nyit ajtót boldogan, ő ugyanis – a film végéig – csak keresi az alkalmat, hogy ne kelljen az éjszakát nagyon fiatal menyasszonyával, Linával (Yara Jarrar) töltenie.

A film még a COVID előtt készült, mi pedig azóta már sokkal többet tudunk arról, milyen az, amikor egy családot, egy közösséget akaratuk ellenére összezárnak, és se ki, se be. Ez történik ebben az arab faluban is, mert az először ideiglenesnek tűnő katonai lezárás elhúzódik, és sem a jó ruha, sem a zsidó szerető vagy főnök, sem az izraeli személyi nem segít.

Nincs telefonkapcsolat, nincs áram, nincsenek alapvető szolgáltatások. Mire Sami ráveszi a katonai ellenőrző ponton olvasó és gitározó izraeli kiskatonát, hogy betelefonálhasson az irodába, már csak az elbocsátását adják át neki. Sami haragja éppen a megengedően viselkedő katonára zúdul: “A te fajtád a legrosszabb, azt hazudjátok magatoknak, hogy segítetek.” Érthető ennek a bezárt embernek a dilemmája: most hogyan szervezzen ellenállást a “humánusan” viselkedő, de őt szabadságától megfosztó elnyomó ellen?

Sami akaratán kívül közelebb kerül családjához – idős apja nagyobbítja a házat, oda várná vissza Samit és családját –, gyerekkori barátjához (a kisember, még mindig az őt megcsaló felesége után áhítozó taxis Abedhez, Ehab Elias Salami csodás alakításában), és feleségéhez is (a kocsirádió zenéjére az aszfalttalan utcán előadott poogi-tánc a film egyik legütősebb jelenete). De az “otthon maradottak” pragmatizmusához, szélsőségességéhez – dilemmáihoz is. A film során a banálisnak tűnő alapszituációból sok egymásra épülő történeten keresztül, a magas szintű színészi és filmes eszközök révén szomorúan belelátunk, hogy az izraeli arab társadalom hány szinten – személyes, ideológiai, politikai téren – él vesztegzár alatt.

Kolirin filmjében szinte kizárólag palesztin/arab színészek játszanak, arab nyelven – a forgatókönyv Sayad Kashua ivritül író izraeli arab szerző könyvén alapul. Egy skandalumon már túl is van a film, amikor is a Cannes-i Filmfesztiválra a színészek nem voltak hajlandóak elmenni, mert izraeli költségvetésből készült, és ezért izraeli filmként szerepelt a versenyben. Itthon egyébként megnyerte a legrangosabb Ophir-díjat, és ezzel Izrael hivatalos Oscar-jelöltje is lett. A megjelölés a színészek szerint az izraeli “kolonialista” meghatározást jellemzi, nem tükrözi, sőt, el akarja mosni palesztin identitásukat.

De Kolirin, ahogy filmjeiben is – megértően és csendesen fogadta el alkotótársai tiltakozását – és egyedül állt a pódiumon. Abszurd? Legalább annyira, mint hetekig bezárva maradni egy esküvői társasággal, miközben katonák falakat húznak a település – és korábbi, átlagos, “izraelinek” hitt életeik köré… Ki kéne repülni a ketrecből? Yalla.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.