Egy nemrég fellelt jegyzetfüzetből kiderül, hogy a költő mennyire megelőzte a korát, mikor szembeszállt a vészkorszak zsidóságának leegyszerűsítő, “hős lázadókra” és kollaboránsokra való felosztásával
Nathan Alterman nemrég talált kézirata izgalmas bepillantást nyújt a nagy költő és esszéíró 60 évvel ezelőtti gondolataiba. Abban az időben leginkább az a feszültség foglalkoztatta, mely a holokauszt és hősiesség (soá vegvurá), valamint a nácik elleni lázadás és a velük való együttműködés között húzódott.
Ezen – ellentmondással teli – témák nagyon időszerűek voltak az 50-es évek fiatal Izraelében. Röviden a “felkelés kultusza” kifejezéssel lehetne illetni azon uralkodó hajlamot, hogy dicsérjék és dicsőítsék a gettólázadókat és a nácik ellen harcolókat, ellentétben a többi zsidóval, akik “mint birkák mentek a vágóhídra”, ezért nem érdemlik meg, hogy hősnek hívják őket.
“Altermannak egyáltalán nem tetszett a lázadás megidealizálása. Úgy látta, hogy ez a holokauszt valóságának téves, sőt torz értelmezése” – mondja Dan Laor professzor, aki életrajzi könyvet írt a költőről, és aki a kézírást is megtalálta.
Többek között azt írja Alterman a füzetébe, hogy a holokauszt áldozatai nagy többségének, akik nem tudtak, nem sikerült, vagy nem is próbáltak ellenállni a náciknak, „szörnyű igazságtalanság” lett okozva azzal, hogy az ő számlájukra dicsőítették a lázadókat és a harcosokat. „Ez nagy igazságtalanság olyan őszinte és erős emberekkel szemben… akik már nem tudják megvédeni magukat” írja.
Foltot ejtettek az áldozatokon
A professzor „negyedik füzetnek” hívja a jegyzetfüzetet, mely három korábbi munkafüzetnek a folytatása, amiket Laor 1989-ben tett közzé, melyek nagy vihart kavartak a közvéleményben. A négy füzetet Alterman 1954 elején írta Jeruzsálemben, a Kasztner Rezső elleni perrel kapcsolatban. A per olyan nehéz kérdéseket vetett fel nyilvános megvitatásra, mint a nácikkal való együttműködés és a hős és az áruló közötti ellentmondás.
Hogy megértsük a füzet összefüggéseit, vissza kell mennünk 1954 áprilisi Jom Hasoá-hoz. Alterman közzétett egy provokatív verset “Az emlékezés napja – és a felkelők” címmel, melyben bírálta a nácik elleni földalatti ellenállás szinte vallási tiszteletét, ami nagyon elterjedt volt akkoriban az országos megemlékezéseken. “A lázadás csak egyetlen karakter az ügyben, nem volt annak lényege, vagy csomópontja”, írja a versben. A hősiességet és a becsületet abban a fiúban, vagy lányban is látni akarta, “akik mentek, mentek, míg valahol elvesztek, és nem hagytak mást hátra, csak egy kis fehér zoknit az archívum emlékkövén”.
A vers kifejezte Alterman azon tendencia elleni lázadását, hogy “vágóhídra menő nyájként” kezeljék azokat, akik nem tiltakoztak, és a “Soá” és “Gvurá” közötti szerinte mesterséges szétválasztást, amivel foltot ejtettek a hatmillió áldozat legnagyobb részén. A költemény – amint várható volt – óriási vihart kavart a fiatal államban.
Nem csak azok méltóságát akarta Alterman megvédeni, akik nem harcoltak a nácik ellen. A Judenrat embereit is – akik a nácikkal való együttműködésük miatt a holokauszt után kivetetteknek számítottak – más fénybe akarta helyezni. Füzetében azt írja, hogy ők sem voltak a nácikkal szembeszegülőktől kevésbé jók, hisz nincs lehetőségünk és morális jogunk holokauszt idején végzett tetteikért megítélnünk őket. “Voltak a zsidók között bűnözők és árulók, de nem csak a Judenrat soraiból kerültek ki, és az igazsággal szemben vétkezik, aki a Judenrat tevékenységét egy az egyben bűnnek és árulásnak véli.”
Kasztner sebe
Az ötvenes évek közepén Alterman által lőtt kezdőlövés viszhangja mindmáig hallatszik, mondja Laor professzor. “A költő álláspontja, ami akkoriban nagyon rendhagyó volt, mára nagy mértékben elfogadottá vált. A kutatás és a közvélemény rég felmentette a zsidó tömegeket a “vágóhídra menés” vádja alól, és a Judenrat megítélése is drasztikusan megváltozott” – mondja Laor. Visszatekintve láthatjuk, hogy az idő Altermannt igazolta. A világ Altermann mögé sorakozott. Az akkoriban megszokottól eltérő álláspontja a mai holokausztról folyó közbeszédben kiegyensúlyozott, igazságos és méltányos megközelítésnek számít.
Altermann megjegyzi, hogy a zsidók nagy többsége döntött úgy, hogy nem ellenkezik, és a lázadók között is voltak nézetkülönbségek, ami azt bizonyítja, hogy a valóság sokkal összetettebb és bonyolultabb volt, mint ahogy azt Izrael első éveiben bemutatták.
“Bizonyos helyeken annak ellenére nem tört ki ellenállás, hogy már tudtak a haláltáborokról” – írja, és konkrét esetet idéz, hogy miután sokezer zsidót elszállítottak Treblinkába, a varsói gettó földalatti zsidó ellenállói között is heves viták dúltak ”még azután is, hogy a megsemmisítő táborok létezéséről már semmi kétség sem volt” – teszi hozzá.
Altermann azt is megjegyzi, hogy 1942 nyarán, a varsói gettó kiürítésének kezdetén, “a többség követelte, hogy várjanak “és ne lázadjanak fel, “mert olyan híresztelések keringtek, hogy Varsóból csak 50-70 ezer zsidót deportálnak.” A költő hangsúlyozza, hogy a gettó lakosainak nagy része – és nem csak a Judenrat – a kivárás mellett volt, és ellenezte a lázadást. “Miért kell belénk ültetni azt az elképzelést, hogy csak a Judenrat képviselte azt a sötét véleményt, miszerint addig nem kell felkelést indítani, míg csak néhány ezer, vagy tízezer ember elszállításáról van szó”, teszi fel a kérdést.
A negyedik füzetében Alterman bírálja azt az akkoriban széles körben elterjedt nézetet, hogy a felkelők helyesen döntöttek, és csak a többség “vaksága” miatt vallottak kudarcot.
Alterman azzal fejezi be érvelését, hogy nem lehet a lázadók “aktivitására” és a zsidó tömegek “passzivitására” leegyszerűsíteni a holokausztot, és nem lehet úgy viszonyulni a vészkorszakhoz, hogy csak kétféle módon – a lázadás útját, vagy a nácikkal való együttműködés útját – lehetett választani.
“Már most kezdjük látni, hogy a Judenrat és a földalatti szembeszállás ugyanazokkal a szörnyű kérdésekkel állt szemben, és egyik sem csupán szégyenteljes, vagy magasztos válaszokkal felelt azokra” összegzi.
60 év telt el mióta a költő e jegyzetfüzetbe írta gondolatait. Sok minden változott azóta, ahogy a tudományos, az újságírói és a nyilvános párbeszéd folyik ezekről az általa felvetett gondolatokról, bár tény, hogy az Alterman füzetének megírását kiváltó botrányról – Kasztner tárgyalás – a közvéleményben máig nem született döntés.
Olyan kérdések, hogy mikor válik a nácikkal való együttműködés árulássá, vagy hogy ki ítélheti meg a holokausztban veszett emberek erkölcsösségét – majdnem fél évszázaddal a költő halála után – ma is relevánsak. Az emlékezésért folytatott harc, melynek Alterman fontos része volt, még mindig folyik.
forrás: Haaretz
Izraelben élő szégyenlős szerkesztő/újságíró
