Amikor Szeifert Lacival a Choma első fotópályázatának nyertesével telefonon egyeztetjük a találkozónkat, a magázódásból – jó izraeli szokás szerint –, automatikusan átváltunk tegezésbe. Laci magyar és héber vegyes szóhasználatán hallani, hogy nem friss bevándorló, a kötőszavakat héberül használja, de anyanyelve fiatalos, minden második mondatába könnyed vicceket csempész. A könnyedsége élőben még szembeötlőbb, a társasága lezser, mint a pályázatra beküldött fotói.
Egy oszlophoz láncolt bevásárló kocsit ábrázol a nyertes képed, amire egy rendszámtáblát erősítettek.
Jeruzsálem arab részében lőttem a képet, Dávid király rezidenciája mellett. Első körben azzal a képemmel akartam pályázni, amelyen arabok szemetet dobálnak egy három méteres szemétdombra. Aztán meggondoltam magam. Meglepődtem, amikor megnyertem a pályázatot. Valaki látott benne fantáziát én pedig köszönöm szépen.
Nem fogadtad el a nyereménnyel járó pénzjutalmat.
Ha lehet ezzel másoknak segíteni, akkor azt szeretném, hogy az alapítvány a saját céljaira költse a pénzjutalmat. Talált pénzzel lehet jótékonykodni. ( – nevet.) Természetesen nem szeretnék valamiféle spirált, adakozási kényszert elindítani a későbbi nyertesek körében. Az alapítvány embereket támogat. Minden olé hádás (új bevándorló) valahol kezdte. Kapott villát, kést, tányért, asztalt, kanapét. Ugye? Ezt nem felejtjük el. A Choma-t sem fogják elfelejteni azok, akiket támogat.
Hobby szinten fényképezel. Milyen géped van?
Egy egész komoly Canon 50D-m van. Régi, jól bevált darab. Bár egyszer már beadtuk a válópert. Sőt, még bíróságon is voltunk, amikor meghirdettem a yad2-on őt eladásra. Később megcsillant egyfajta szenvedély a kapcsolatunkban. Úgy viselkedett, mint egy jó negyvenes-ötvenes nő aki mindent tud arról amiről tudnia kell. ( – nevet). Manapság a digitális gépek korában mi történik, ha kattintasz? Semmi. Ha nem jó, kitörlöd, ha jó megtartod. Nem úgy, mint régen a filmtekercses világban, amikor kattintottunk egyet, előhívattuk és beraktuk az albumba. Vagy nem. Mindenesetre megmaradt a kép. Manapság ez sokkal könnyebb. A telefonok világában meg végképp. A telefon mindig a zsebben van, előkapjuk és tittitiiii. Sokat kirándulunk. Nézelődom, benyomások érnek. Nem vagyok rabja a fényképezésnek. Csak ad-hoc, spontán kattintgatok. Amelyik kép éles plusz talán van benne valami azt nem törlöm ki.
A pályázatot a Facebookon írták ki. Aktív Facebook felhasználó vagy?
Én még az a nemzedék vagyok, aki tud nélküle élni. Ha három napig nem kapcsolom be, semmi bajom nem lesz. Nem olyan fiatal vagyok, aki Facebook nélkül nem lélegzik, nem él. A gyerekeim különös késztetést éreznek arra, hogy ötpercenként küldjenek üzenetet. De annyira végülis aktív felhasználó vagyok, hogy a magyar barátaimmal a Facebookon tartom a kapcsolatot. És ugye, mi is a Facebook miatt találkoztunk.
A fényképezésen kívül van más hobbyd?
Kapcsoljuk ki egy kicsit a diktafont. ( – mosolyogva füttyent.)
Hallgatni téged felér egy nevetés-terápiával. Ha bárhol lepottyantanak, megtalálod a helyed?
Genetikusan általában jól érzem magam. Úgy vagyok vele, ha valahol nem jó, akkor hazamegyek. Biztos ismersz te is ezer meg egymillió embert, akik nyöszörgik az életet. Sokan szeretnek szenvedni. Én meg azt gondolom, hogy az élet nem bét szoár. Nem börtön. A nyitott kapukon ki lehet menni, ha nem érezzük jól magunkat. Megpróbálom úgy csinálni, hogy jól érezzem magam.
Emlékszel miért költöztél Izraelbe?
2004-ben érkeztünk Izraelbe. Magyarországon a gyerekek a Scheiberben tanultak. Egy pályázat adta a lehetőséget, hogy Izraelben folytassák a tanulmányaikat. Mi pedig elkísértük őket. Ez nem egy fantasztikus dolog. A szülők a gyerekek miatt vannak. Pikk-pakk elintéztük az aliját a suli vége felé. Szeptemberben már itt is voltunk. A nagymamájuk már itt élt néhány éve akkor. Ez nagyban megkönnyítette az ügymenetet. Vagy csak a Szochnutban akarták letudni az ügyünket meg az ünnepek előtt.
Mi segített beilleszkedni?
A „Jihje beszéder”. Ezt folyton csak úgy sztám (egyszerűen) mondják héberül. Jól van, nyugodj meg, minden rendben lesz. De ha nincs változás, akkor úgy van rendben, ahogy eddig volt. És ennek megfelelően lusták az izraeliek, hogy rendben legyen minden. Ismerjük Pató Pál urat. Na, pont ilyennek látom az izraelieket nagy általánosságban. Rohannak, habzsolják az életet, de amikor segíteni kell, akkor inkább azt mondják, úgyis rendben lesz minden. Mielőtt bevándoroltunk, figyelmeztettek bennünket, hogy csak a ruháinkat hozzuk a bőröndben, mert mindenünk lesz, megoldódik minden. Amikor a családommal a merkáz klitában (befogadási központban) éltünk, sokmindenkitől kaptunk az élethez szükséges dolgokat. Tehát, tenyleg minden rendben volt, lett.
Hogyan találtál munkát?
Ebben az országban mindenkinek van valami magyar kötődése. Legalábbis szegről-végről. Előbb-utóbb ez kiderül, ha megismerkedsz valakivel. Ha átmész a szomszédba, előkerül egy nagypapa vagy nagymama emléke a régi Magyarországról. Volt az ulpánon (nyelvtanfolyamon) egy pkida (irodista nő), aki Erdélyből jött. Ő mondta nekem, hogy az idősek otthonában, nem messze a befogadási központtól, dolgozik egy ismerőse és keressem meg őt, hátha van lehetőség. Hát volt lehetőség. Az ulpán után rögtön lett munkám. Húsz perc sétára az akkori otthonunktól. Könnyen jött. Nem egész öt hónapos nyelvtudással ez tökéletes volt. Aztán pedig ott ragadtam. A gyerekeim anyjának tovább, egy évig tartott az ulpán, mert ő nővérke. Én szerviz-technikus vagyok. Még a jádáim tovot (jó kézügyességű) kategóriába tartozom. Nem csak elektronikát tanultam, hanem a mechanikával is tisztában vagyok. Szerencsém is van, mert itt Izraelben, ha valamit nemcsak szét tud szedni az ember, hanem valami véletlen folytán meg működőképesen össze is tudja szerelni, nyert ügye van.
A gyerekek hol tartanak most?
Szegény fiam egész zsenge ifjúkorától az anyját hallotta anatómiát és egyéb orvosi tantárgyakat tanulni. ( – nevet.) És ez meg is pecsételte a sorsát. Most a SOTE-n tanul Budapesten. Negyedéves. A lányom most szerelt le. Éli a fiatal csajszik életét.
Milyen volt nekik a magyar oktatási rendszerből belerázódni az izraelibe?
A fiam 14, a lányom 10 éves volt, amikor ideköltöztünk. Az első szinte két évben, semmit nem tanultak. Nem kötötte le őket az oktatás az iskolában. Mert a tananyagot Magyarországon, rég, már két évvel azelőtt tanulták. A magyar tanmenet fényévekkel előrébb volt. Az általános és a középiskolában jobb a felkészítés. Európában mélyebb tudást kapnak az iskolában a gyerekek. Szélesebb látókörűek lesznek.
Ez zavaró volt?
A tanároknak feltétlen. ( – nevet.) Elaludtak, mással foglalkoztak órán, miközben az izraeli gyerekek magoltak, tanultak. Az európai és a dél-amerikai gyerekek is több tudást hoztak otthonról.
A gyerekeid európai vagy izraeli műveltséget kaptak?
Hál’istennek nem vesztettek az európai hozzáállásukból. A fiam már nagy srác volt amikor itt elkezdte az iskolát, de a lányom, aki 10 éves volt csak és ez meglátszik a szókincsén. Mint ahogy az én héberemen is. Otthon ugyan magyarul beszélünk, de igaz amit az ulpánon mondtak, egy külföldi újrakezdés során a gyerekek tanítják a nyelvet a szüleiknek. A lányom nem kéri, hogy segítsek neki a házi feladattal, mert tudja, hogy az sohasem fog elkészülni, annyira meg tiszteli a szüleit, hogy egyest nem akar adni nekünk.
Melyik jobb, a Balaton vagy a tenger?
Ez olyan, mintha összehasonlítanánk a marhahúst a baromfival. Mindennek megvan a saját, jó íze. De a dolgok nem véletlenül történnek, mindennek oka van. Nem kell várni, meg fognak történni. Meg van írva. Ha jobbra kell menned, arra fogsz menni. Akármit csinálhatsz ellene, előbb-utóbb úgy lesz minden, ahogy az a sorsod könyvében szerepel. Nem teszek a sorsom ellen általában. Ahogy esik, úgy puffan, mondja a magyar. Nem kell a dolgok elébe menni. A Balatonban és a Földközi-tengerben is jó úszni. És ha mar itt tartunk, sodródom az árral és nem úszom ellene. De úszni kell. Csak nem árral szemben. Nem kell például az izraeli mentalitás szintjére átlépni. Meg kell tanulni kibokszolni az utat előre, mert ha nem csináljuk, alul maradunk. De az európai kultúrát meg kell tartani. A bankban ma már lehet sorszámot tépni. Hajdanán itt Izraelben a pulthoz jutni egy bokszmeccs volt. Ezt a viselkedési különbséget meg kellett tanulnunk, alkalmaznunk kellett, de nem kellett vele élnünk. Ha érvényesülni akarunk, fel kell vennünk az adott mentalitást, különben eltaposnak.
Vadász Éva – Olim Magazin
Az izraelinfo.com szerzője, az Új Kelet újság főszerkesztője
