Közel 50 évvel az egyedülálló kísérlet rajtja után máig nincs Izraelben még egy zsidó-arab közös település, amit a lakosok önkéntesen alapítottak.
Pontosan tíz évvel ezelőtt izraeli koncertre érkezett Roger Waters, a volt Pink Floyd szólistája. A fellépés a tel-avivi Hajarkon Parkba volt tervezve, de az arab világ tiltakozása miatt a szervezők közölték a harmincötezer már jegyet vásárolt izraelivel, hogy az előadást áthelyezik a Tel-Avivtól mintegy félórás autóútra levő Neve Salomba. Waters szerint a helyváltoztatás
“szolidaritási gesztus a józan hangú izraeliek és palesztinok felé, akik nem erőszakos módon keresik a népek közötti igazságos békét.”
E szép szavak sem akadályozták meg a félórás út helyett négyórás dugóban koncertre araszolókat, hogy átkozzák Rogert, a Pink Floydot, az arabokat és a zsidókat.
A Béke Oázisa nevű zsidó-arab települést Bruno Huszar alapította, aki zsidóként született Kairóban, – édesapja magyar, anyja francia zsidó volt -áttért a kereszténységre, aztán domonkos szerzetes lett, majd kivándorolt Izraelbe, és a népek közötti közeledés aktivistájaként tevékenykedett.
A közösség létrehozásának szürreális és ambiciózus ötlete már a 60-as években megfogant benne. A cél érdekében a hatnapos háború után a latruni trappista kolostortól 100 lírás jelképes összegért megvett egy 1948 óta senkiföldjének számító 400 hektáros területet.
Az első telepesek csak a hetvenes évek végén érkeztek. Eleinte hálózsákokban és sátrakban aludtak a dombon, később külföldi önkéntesek segítségével felépítették a kis házakat, a településhez vezető utat és a vízvezetéket.
Bár ennek kevés esélye volt az állandó feszültséggel terhes zsidó-arab közegben, Huszar egy normális alternatívát akart létrehozni. A bürokráciával való néhány éves harc után sikerült a szükséges papírokat beszereznie, és 1984-ben megnyitotta az iskolát két tanárral, valamint 12 különböző korú gyerekkel, akik egy kör alakú asztal körül tanultak héber és arab nyelven, többek közt zsidó, muzulmán és keresztény ünnepekről.
Nem volt könnyű az iskola indulása, ugyanis
az oktatási minisztérium nem fogadta el a tananyagot, mert az nem egyezett a hivatalos cionista ethosszal.
Végül “elismert, de nem formális” jelzővel illették. Mikor a baloldali Merec párthoz tartozó Joszi Szarid lett az oktatási miniszter, akkor meg az iskola nem akart hivatalossá válni, és elutasította az ezzel járó jelentős anyagi támogatást is, mert tartottak a minisztérium jövőbeni túlzott beavatkozásától. Folytatták a Tóra, az Újszövetség és az iszlám független tanítását.
Akkor még csak húsz felnőtt és tíz gyerek élt a faluban, ma már százhúsz tagról, és hétvégeken, mikor mindenki otthon van, kétszáz lakosról beszélhetünk.
Van aki a Názáreti nyüzsgésből érkezett ide, mert beleszeretett a frissítően újszerű, de csendes helybe. Mások tettekkel akartak hozzájárulni a hőn áhított békéhez, hogy mire a fiak bevonulnak, már ne legyen háború. Megint más a Hasomér Hacair kibucából jött, ahol közelről láthatta, hogy milyen az ideológiai alapon létrejött kollektíva, ami nem tetszett neki, inkább a másság elfogadásán alapuló pluralizmust kereste. Sokan akarnak itt élni, és szinte nincs elvándorlás. Az ötlet sikeres, több száz kérelmező család szeretne csatlakozni a közösséghez, de csak néhány tucatnyit tudnak felvenni.
A legtöbb lakos a településen kívül dolgozik, mások a helyi hotelben, az oktatásban, az adminisztráción, vagy a konditeremben. Az első időben nagy hangsúlyt fektettek az egyenlő arányú arab-zsidó vezetésre. Az utóbbi években az arabok voltak túlsúlyban a dominánsabb posztokon, aztán néhányuk elhalálozása után ismét ismét egyensúly alakult ki.
Nagyjából azonos a zsidó és arab lakók száma is, de azt még a helyiek sem tudják megmondani, hogy mi a keresztény és muzulmán arabok aránya. Az arab tagok szerint az izraeli arabság vallás szerinti kettéválasztása a cionisták ötlete volt, csak hogy tovább gyengítsék a kisebbséget. Itt, Neve Salomban nem hajlandók ebben a játékban részt venni.
Tied a hódolat, a dícséret
A vallási ünnepeket nem köteles a falu egésze ünnepelni, mindenki a saját ízlése szerint gyakorolja azokat. Ha például az egyik zsidó tag mimunát ünnepel, az egész települést emelkedett hangulat lengi körül, és arabok is az otthonában ünnepelnek. Peszach, húsvét, ramadán – minden gyerek a maga ünnepén nem megy iskolába, a többiek meg tanulnak.
Néha ugyanaz a gyerek játssza Pészachkor Mózest, karácsonykor Jézust, arab ünnepen meg Mohamedet.
És még csak nincs is összezavarodva, hanem természetes neki a másság elfogadása.
Nincs zsinagóga a településen, sem mecset, vagy templom, de van egy csendsarok – az alapító “egyetemes imaháznak” nevezte el -, mely egy kör alakú épület, ahol mindenki megtalálja a helyét, és a közös nyelv a Zsoltárokból lett kölcsönözve: “Tied a hódolat, a dícséret”. Tehát a kupola-imaházban egyszerűen hallgatnak.
Muzulmán zsidó mellé temetve
2012-ben nagy csapás érte a települést. Az arab iskolaigazgató és kilencéves fia egy tanzániai kiránduláson történt balesetben életüket vesztették. Az egész falu egyesült a gyászban. Mivel ő eredetileg Arrabából származott, az ott élő vallásos családja kérte, hogy náluk temessék el. Míg a holttestek Afrikából való hazaszállítására vártak, vita alakult ki. Végül az elhunyt Neve Salomban élő felesége miatt helyben temették őket el. Bár a faluban nem volt ismert az iszlám szertartás szerinti temetés, kis kiigazítások végrehajtása után megoldódott a probléma. Sejk vezette a szertartást, és a két elhunyt “muzulmám” parcelláját egy jelképes kősorral választották el a zsidók sírjától. Később az első keresztény halottat sem Názáretben, hanem itt temették el.
Feltételek nélkül jöhetnek ide arabok és zsidók.
“Gyertek, éljetek itt, a végén tán a válaszokat is megtaláljátok”.
Ha előre lefektetett elvek alapján próbálkoznának, nem lenne sok esély, hamar robbanna a dolog.
Nincs itt közös ideológiai platform. Egyszer az iskola egy országos verseny első helyére volt jelölve, de a minisztérium közölte: „Sajnáljuk, csak a regionális díjat kapjátok meg, mert nincs írott programotok.”
Az egyik dolog, amire közösen rájöttek, hogy ha nem lehet hosszú távú megállapodásokat kötni, akkor megelégszenek a problémák rövid távú megoldásával.
Hogyan kezelik a nemzeti ünnepeket, vagy gyásznapokat? Mindenki a saját emlékeivel él. Az a gyakorlat, hogy a Függetlenség napját a közösség határában ünneplik, és nem annak az ablaka alatt, akinek ez nem ünnepe. Van tábortűz és zászlók, de a falun belül nem lengetnek izraeli zászlót.
Mivel az arab tagoknak nincs módjuk államilag megemlékezni a Nakbáról, – Izrael megalapításának napját a palesztinok Nakbának, a katasztrófa napjának nevezik – ezért együtt és külön is ünnepelnek. A közösség honlapján invitálnak a Holokauszt napja-Hősök emléknapja-Függetlenség napja-Nakba-nap alkalmából szervezett közös tevékenységre. A zsidó gyerekeket például elviszik az elhagyott arab falvakba, hogy különböző oktató tevékenységekkel éreztessék velük, hogy mi volt itt egykor.
A lakosoknak fontos a cionista irodalom és a Palesztin enciklopédia olvasása is, hogy egyaránt megismerjék a zsidó és arab történelmet, és hamisan egyoldalú oktatás helyett szembenézzenek a teljes valósággal.
Mikor az iskola tanárai állami középiskolákban előadásokat tartanak a közösségről (vallásos iskolák egyik oldalon sem fogadják őket), a diákok reakciója rendszerint pozitív, “Mindannyian emberek vagyunk – mondják -, ugyanaz a fájdalma a zsidó és a palesztin családnak.”
Az egyetlen feltétel, melynek meg kell felelni, függetlenül a nézeteltérésektől és az ellentétes világképtől: egymás egyenlőségének elismerése. Elfogadlak, mint velem egyenrangú embert, és erről az alapról indulunk tovább. A két nemzet közötti nagy konfliktusban nem létezik az egyenlőség elismerése, mert ha létezne, a dolgok máshogy alakultak volna, és már lehet, hogy béke lenne.
A közösség egyik, Názáretben felnövő tagjának például a város körüli zsidó települések ellenére semmi kapcsolata nem volt zsidókkal, Neve Salomban került először interakcióba velük. Ez a közösség az egyedüli az országban, ahová mindkét népcsoportból érkeztek azzal a vággyal, hogy együtt építsenek közös otthont és nyissanak iskolát. A vegyes lakosú városokban ritka a közös zsidó-arab iskola, de már nyitottak ilyet Jeruzsálemben és Beér Séván.
Emléktábla a pályán
Mikor a zsidó iskolaigazgató fia a második libanoni háború helikopter-szerencsétlenségében odaveszett, zavartan, de elszántan jöttek a gyászoló apához az arab tanulók, és elmondták, hogy bár a fia katona volt, nagyon szomorúak.
A katasztrófa után zsidók és arabok vigasztalták otthonában a családot, de nyilvánvaló volt, hogy a média megpróbálja majd a hely különlegessége miatt felfújni a dolgot, és a történet militarista dimenzióját hangsúlyozni.
Mindkét oldalon nagy volt a feszültség. A temetést illetően két lehetőség merült fel: Herzl hegy, vagy Neve Salom. Az arabok egy részének nem volt könnyű elképzelni, hogy arabok elleni háborúba igyekezvén elesett izraeli katona mellé lesznek majd valamikor eltemetve. Ezt a gyászoló család különösen nehezen viselte. A katonának állítandó emlékhely ügye is komoly válságot okozott. Amint szóba került a dolog, azonnal megváltozott a hangulat, és az ölelés, melyre olyan nagy szükség lett volna, többek részéről elmaradt – ennek nyomán néhányan egyből arra gondoltak, hogy ez a falu kudarca. Már a közösség szétbomlása is felmerült. A levegőben lógott az elköltözés kérdése, de a válasz is egyértelmű volt: maradnak. Végül a kosárlabdapályán, ahol a fiú a legtöbb idejét töltötte, elhelyeztek egy emléktáblát ezzel a felirattal: „Dárga Tomunk, a béke gyermeke emlékére, aki háborúban halt meg.”
Martin Buber egyszer úgy határozta meg a kibucokat, mint „példaértékű kudarctalanság”.
Neve Salomban sem gyerekes naivitásból gyakorolják a partnerséget, hanem abból a felismerésből, hogy ha nem is lehet mindent megoldani, attól még együtt élhetünk. Konszenzusra pedig olyan ügyekben lelnek a helyiek, mint a település határai, vagy a szálloda bővítése. Ők is tisztában vannak vele, hogy könnyebb és kényelmesebb a település fizikai fejlődéséről beszélni, mint erkölcsi sebekben kotorászni. Tudják, hogy bár vannak sikerek, sok a kudarc is, mert többen közülük nem tudják elfogadni a másik oldalt.
Nehéz felismerni, hogy akkor is két történet létezik, ha nem értünk egyet a másikkal. Amíg nem fogadjuk el a másik narratíva létezését – nincs közös alap.
Az izraeli társadalom nagy részének e felismerés egzisztenciális fenyegetést jelent. Pedig teljesek lehetünk a saját olvasatunkkal anélkül, hogy törölnénk a másik identitását. Míg Neve Salomban ez érthető, máshol sajnos sokak számára katasztrófa.
Közel 50 évvel az egyedülálló kísérlet rajtja után máig nincs Izraelben még egy zsidó-arab közös település, amit a lakosok önkéntesen alapítottak. Az arab-izraeli konfliktus a közösség tagjainak is ismerős, a hegeit ők is magukon hordják, mégis – a nehézségek, válságok, háborúk és intifádák ellenére – a falu megtanulta a maga különleges módján kezelni a problémát, vagy – akárcsak az egész társadalom – ha nincs más választás, szőnyeg alá söpörni azt.
frankpeti – Új Kelet
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
