Az alábbi cikk a New York Times 2016. július 31-i számában jelent meg a Vélemény rovatban. A szerző Ruth Margalit, egy New Yorkban élő izraeli író.
{A fordító megjegyzése: Ha esetleg valaki a mai magyarországi és az itt leírt izraeli állapotok között valami hasonlatosságot lát, az csupán véletlen.}
Az idei tavasz során kiadott jelentésében a Freedom House (Szabadság Ház), egy amerikai érdekképviseleti csoport, ami a demokráciáért küzd, leminősítette az izraeli sajtószabadságot a „szabad”-ról „részlegesen szabad”-ra. Annak, aki az izraeli hírmédia sorsát az elmúlt másfél évben követte, ez aligha jött meglepetésként. A Freedom House főképpen a megfizetett vezércikkek korlátlan terjedésére fókuszált, és az Israel Hayomra (Izrael Ma), egy ingyenes napilapra, ami az amerikai kaszinómágnás, Sheldon Adelson tulajdona, és ami, sokak szerint, a miniszterelnök, Benjámin Netanjahu nézeteit hirdeti.
Az Israel Hayom elfogultsága jól dokumentált. A 2013-ban az izraeli televízióban közzétett vizsgálat nyilvánosságra hozta, hogy jó pár cikk vázlatát, amit a lap riporterei írtak, a miniszterelnök kritikáját eltüntetendő a főszerkesztő rendszeresen megváltoztatta. Önmagában az, hogy az újságok nem pártsemlegesek, persze nem lenne újdonság. De az Israel Hayom lényegében nem konzervatív, avagy jobboldali. Oldalvállalás helyett az újság azt harsogja, ami a miniszterelnök érdekében áll, legyen az akármi. Naftali Bennett, egy ultrajobbos miniszter azt mondta: „Az Israel Hayom olyan, mint a Pravda – egyetlen ember szócsöve”.
Ha már arról van szó, a Freedom House vizsgálata megfeledkezett néhány ténylegesen aggasztó változásról. Netanjahu úr igyekvése, hogy az ország lapjait és a rádió/TV hullámait/csatornáit kontrollálja, jócskán túlmegy az Israel Hayom esetén. Az elmúlt 18 hónapban a miniszterelnöki elfoglaltságán kívül ő volt a kommunikációs miniszter (plusz a külügyminiszter, a gazdasági miniszter és a vidéki kooperációs miniszter). Ebben a szerepben ő és tanácsadói hatalmukat arcátlanul kihasználták arra, hogy hízelgő sajtót kapjanak olyanoktól, akiket ők maguk valamikor „radikálisan elfogult”-nak neveztek.
Netanjahu úr és minisztereinek a sajtó szabadságát fojtogató igyekvései a nagyobb kép egy részének tekinthetők, Izrael demokratikus rendszere támadásának, beleértve a Legfelső Bíróságot és a kormányon kívül álló szervezeteket. A hivatalos kormány álláspontjával meg nem egyező vélemények rendszeresen gyanúsnak minősülnek. Nahum Barnea, egy kiváló rovatvezető tavaly mindezt úgy magyarázta, hogy Netanjahu úrnak a hírszolgáltatókkal kapcsolatos „rögeszméje” a „rajta uralkodó félelem és paranoia” miatt van.
A negyedszeri megválasztása utáni napon Netanjahu úr egy látszólag kis, de szokatlan lépést tett: elbocsájtotta a kommunikációs minisztérium főigazgatóját, és helyette egy olyan embert iktatott be, aki köztudottan valamikor saját személyzeti főnöke volt. Az ez elleni esetleges tiltakozás meg lett előzve, mivel Netanjahu úr előzőleg aláíratta a koalíció tagjaival a „kommunikáció paragrafust”, miszerint ők a jövőben automatikusan támogatni fogják a kommunikációs miniszter döntéseit, más szóval az ő saját döntéseit.
Az új főigazgató kinevezése óta a minisztérium egy sor döntést hozott, amik nagyon segítették a Bezeq-et, ami a legnagyobb telekommunikációs vállalat Izraelben. A Bezeq úgyszintén vezetője a Walla Híreknek, az ország egyik a legnépszerűbb hírportáljának, amelyben Shaul Elovitchnak, Netanjahu úr szoros szövetségesének többségi részesedése van.
Nem telt sok időbe, míg a portál hírei a Netanjahu-kormányt illetően határozottan pozitívvá váltak. A liberális újság, a Haaretz szerint a portál főnöke direktívát adott, hogy a Netanjahu feleségéről, Saráról és annak „divatossá válásáról” fecsegjen, és hogy a miniszterelnökről írt véleménycikkek címeit moderálják, és a rossz híreket, mint például a szegénységről szóló jelentést a főoldalról levegyék.
„Mit tudunk csinálni?” – panaszkodott nekem a Walla csoport egyik riportere. „Ez egy kombinált fenyegetés, az ország leghatalmasabb politikusától és az egyik leghatalmasabb kereskedelmi vállalatától.”
A Walla Hírek nem áll egyedül. A megfélemlítés atmoszférája befészkelte magát az ország sok, majdhogynem mindegyik hírszerkesztő irodájába. Egy forrás az Israel Hayomnál, állását féltvén, így névtelenséget kérvén, azt mondta nekem, hogy a miniszterelnök „mindenkit pórázon tart – mindenkit, nem csak minket. Más vállalatokkal nem tudjuk, mi a céljuk, de ott vannak ugyanúgy.”
A rádióhíreknél Netanjahu bizalmasait hatalmi pozícióba ültette ott, ahol tudta, ahol meg nem, a pénzügyi támogatásuk jövőjét fenyegette. Mindhárom izraeli fő TV-hírszolgáltató csatorna, a 2-es csatorna, a 10-es csatorna és az Izraeli Rádió/Televízió Társaság – manapság mind a maga módján a felaprózódás, a felbomlás, avagy az átszervezés veszélye előtt áll. A kormány hivatalos álláspontja minderről az, hogy a kommunikációs iparnak több nyílt versenyre van szüksége. De úgy tűnik, a mérce kettős: más dolgokban, mint például a földgázipar, a miniszterelnök utál fellépni a monopóliumok ellen. Mint Ilana Dayan, a 2-es csatorna nyomozó riportere mondta: „Van úgy, hogy a szabad verseny az antidemokraták menhelye.”
Míg az újságírók sajnálkoznak ezeken az állapotokon, jó néhány izraeli Netanjahu úr küzdelmét támogatja a sajtó kontrollálását illetően, és azt egy megkésett korrigáló akciónak tekinti, ami szükséges az évek óta elterjedt liberális, baloldalra hajló sajtó ellen. „Netanjahu támogatói ugyan belefáradtak, de őnála is jobban megvetik a régi liberális elitet” – mint Amit Segal, a 2-es csatorna riportere közölte velem. Ez az ellentét már két évtizede fortyogott. 1999-ben, beszédében érintve a hírmédiát és annak reakcióját az ő esetleges újr választására, Netanjahu úr emlékezetes módon így fogalmazott a médiáról: „F-é-l-n-e-k.”
„Netanjahu valamikor ráébredt, hogy a médiával folytatott küzdelmei a támogatói között őt nagyon népszerűvé teszik” – mondta Ilana Dayan. „Mivel az alaptámogatóit így ellátta, az eredmény fenomenális siker lett.”
Ha Netanjahu úr erőfeszítései tényleg a média kontrollálására és a liberális előítélet módosítására irányulnak, ezeknek az akcióknak az eredményességét nehéz észrevenni. Az ő és megbízottjainak beavatkozása a vezércikkekbe nem segítette az ideológus jobboldalt, se nem adott hangot a társadalom marginalizált, konzervatív szektorainak. Netanjahu úr részéről személyes a tét. „Minden alkalommal, amikor azt látod, hogy Bibi valakit kinevez a médiában, az vagy Sarát, vagy az ő saját magánügyét szolgálja” – mondá nekem így Segal úr, a miniszterelnök becenevét használván.
Ugyan a legolvasottabb napilap, a Yediot Ahronot és annak tulajdonosa évek óta határozottan anti-Netanjahu irányzatot vett, a balra hajlásról beszélők üresnek hangzanak akkor, amikor a legtöbb izraeli a híreket az Israel Hayomból vagy a Walla Hírekből szerzi, és amikor az egyedül megmaradt liberális bástya – a Haaretz – a fennmaradásáért küszködik. És mégis, Netanjahu úr magát a bosszúálló média áldozataként mutatja be.
Az egyedüli jó hír mindebben az, hogy a hírirodák, függetlenségüket fenntartandó, ellenállnak. Tényfeltáró TV-programok, mint az „Uvda” (Tény) és „Hamakor” (A forrás) továbbra is a kormány-korrupcióval foglalkoznak, és azt sugározzák főidőben. „A sajtóellenes támadás ellenére az izraeli média megmaradt nagyon kritikusnak, nagyon agresszívnek, bőven van hucpa. Mindez alapvető reakció, ami a DNS-ünk része” – mondta nekem Ilana Dayan, aki az Uvda műsorvezetője.
Az éve elején Amir Tibon, a Walla Hírek külügyes rovatvezetője kritikus cikket írt Netanjahu válaszáról a legutóbbi palesztin erőszakoskodásra, a következő főcímmel: „Netanjahu nyugalom-ígéreteit pompom helyettesítette”. Nem sokkal azután, hogy a cikket kiadták, Tibon úr azt írta, hogy a miniszterelnök „kísérleteket tett a kritika elhallgattatására.” Történetesen a cikk fennmaradt. A „Netanjahu” szó azonban eltűnt a főcímből.
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
