A Szív utcában született, innen lett világpolgárrá. Cionistává, kommunistává, misztikussá, az eutanázia apostolává. Mindenhol ott volt a Sarkkörtől a Szovjetunión át a polgárháborús Spanyolországig és a leendő Izraelig – ő kottázta le újságíróként és íróként a förtelmes és izgalmas 20. század szívveréseit.
Egy évben született József Attilával, aki az egyik legfontosabb barátja volt. Jómódú családját az első világháború elszegényítette, édesapja lassan tönkrement és nem is tudta tovább segíteni mérnöki tanulmányait, a cionistává lett fiatalember pedig elindult a jisuvba, a későbbi Izraelbe. Nyílvessző a végtelenbe, ez a címe nagy önéletírása második kötetének, és a nyílvessző ekkor lőtt ki, hogy soha többé ne álljon meg, amíg Arthur Koestler szíve maga meg nem állt.
Az aránylag rövid szentföldi tartózkodás után visszatér Európába, Németországban lesz újságíró, kísérleti utazáson repül el léghajóval a sarkkörre és a jisuvba is visszatér még – később könyvet is ír arról, amit itt látott, Mint éjjeli tolvaj címmel (a cím az Újszövetségre, a megváltás eljövetelének váratlan, kiszámíthatatlan voltára utal).
Megtekinti ő is közelről a bolsevizmust, két évet tölt a Szovjetunióban és ott van a spanyol polgárháború harcaiban is – fogságba is esik, kis híján kivégzik a francoisták. A bolsevizmusból keservesen kiábrándul és erről a csalódásról írja legnagyobb hatású könyvét, a Sötétség délbent: tárgya egy koncepciós per, amelynek kommunista vádlottja, hogy a Párt megfelelhessen magasabb történelmi küldetésének, önként veszi magára mindazt, amivel hamisan megvádolják. A „bolsevik psziché” bemutatása azt világítja meg az egész világirodalomban páratlan erővel, ahogy a totalitarizmus nem csak a külvilágot, de az elmét és a lelket is birtokba veszi. A könyv valamelyest világtörténelmi tényezőnek is bizonyult, alighanem mérsékelte a második világháború után a nyugat-európai kommunista pártok sikereit.
Koestler elméjét azért nem tudta hosszan elfoglalni a totalitarizmus önmagába záródó logikája, mert kíváncsi volt, alighanem a leginkább kíváncsi ember a 20. század folyamán. Mindenre figyelni próbált, mindent meg akart érteni és rögzíteni. Csavargott a világban, jól megnézte és rögtön megírta, ami a szeme elé került. Mindig mindent meg akart magyarázni, imádta a megtapasztalást és imádta az átfogó elméleteket. Írt hatalmas könyvet a természettudomány történetéről, írt arról, hogy az askenázi zsidók a tömegesen zsidó hitre tért kazárok utódai szerinte és mindegy, hogy ez igen nagy valószínűséggel tévedés. A lényeg az, hogy Koestler figyelme és elméletgyártó agya leállíthatatlan volt és minden, amit látott, inspiráció volt a számára a cionizmustól a genetikán át a parajelenségekig.
Még a halál is: a spanyol nacionalisták börtönében szembesült vele már 32 évesen és erről is beszámolt természetesen. Az ’50-es években a halálbüntetés eltörléséért, élete alkonyán, súlyos betegen pedig a saját halál választhatósága, az eutanázia mellett kötelezte el magát és ami őt illeti, végül élt is ezzel a jogával, leukémiában haldokolva, 77 évesen. Fiatal, egészséges, 55 éves felesége úgy döntött, vele tart, nem kíván nélküle élni.
Minden fontos ügynél tanúskodott, mindent és mindenkit látott, mindenben hitt és mindenből kiábrándult. Egy méltatlan század kapott nagy, tárgya fölé növő krónikást személyében.
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
