Hanna vett magának egy kanárit. Eleinte elégedetlen volt vele, mert hiába múltak a napok, Cipi sehogysem akart énekelni. Vett mellé tehát egy papagájt is, hogy az majd legalább beszél. Cupi a papagáj nemrég látta meg a napvilágot, érthető tehát, hogy a kezdeti nyelvleckéket néma értetlenséggel fogadta. Ha néha megszólalt, az is fülsiketítő rikácsolás volt csupán. Meg volt ijedve szegényke; ha kicsit is közeledni próbáltunk hozzá, rögtön ideges remegés jött rá. A felnőtt kanárinak azonban jól jött a riadt bébipapagáj társasága. Hamarosan dalra is fakadt. Először csak halkan és titokban. Mikor említettem Hannának, hogy szerintem énekel, nem hitte el. „Biztos a szomszédból jön.” – mondta. De aztán úgy felbátorodott a hangja, hogy lassan a papagáj fülsértő megnyilvánulásai is kifinomodtak: elkezdte utánozni barátja énektechnikáit. Merthogy közben igazi barátok lettek: napközben sokszor kiengedtük őket a lakásban, és öröm volt nézni, ahogy egymás mellett ülnek a lámpán.
A múltkor azonban történt valami. Hanna csendre vágyott egy kicsit, ezért kivitte a hangoskodó madarakat kalitkástul a konyhába. Becsuktam az ablakot és kieresztettem őket. Máskor is voltak már itt szabadon, gondoltam, ellesznek majd csendben a térben. Nemsokára arra lettem figyelmes, mintha Cipi ismerős hangját hallanám az udvarról. Azt a hangot, amit eleinte hallatott, mikor hozzánk került: egy-egy hangos csippanást. Besiettem a konyhába: Cipinek hűlt helye, s a papagáj is megszeppent, kérdő tekintettel néz rám. Kitekintve az ablakon pedig mi mást látnék, minthogy hősünk a villanydróton csipog megilletődötten. Mit lehet ilyenkor tenni? Fütyülni kezdtem neki a jelet, amit minden nap elfütyülök neki, mielőtt megkapná a salátalevelét. Erre fel is figyelt rögtön: nézett felém, jobbra-balra, meg mindenfelé, de esze ágában sem volt visszatérni.
Próbáltam megnyugtatni Hannát, hogy Cipi biztos hazajön, miközben a szoba ablakából figyeltük a további történéseket. Hamarosan vidám trillázásba kezdett a jómadár és teli torokból cifrázta az alatta izgatottan gyülekező, műértő macskaközönség gyönyörűségére. Kis idő után egy alacsony bokor tetején landolt és csipegetni kezdte a leveleit. „Téged is most látunk utoljára” – sóhajtott Hanna keserűen.
Izrael eleve macskafölöslegben szenved, de néha az az érzésem, hogy ez leginkább itt, Bnei Barakban igaz. A szomszéd mesélte, hogy az ő kanárijukat kalitkán keresztül is betámadta a helyi macskabanda vezére, egy fekete kandúr. Szerencsére megvédték szegénykét a rácsok, bár biztos életreszóló élményekkel gazdagodott.
Abban bíztam, hogy az esti homály majd hazacsalja a kis csavargót, de nem így történt. Reggel 5-kor üresen találtam mind a lakást, mind a kalitkát. Az ablakból is csak egy tollászkodó galambot láttam a szemközti háztetőn, viszont annál több macskát odalent. Legalább hatot. Leverten ballagtam ki, hogy átfésüljem az udvart, de hiába kutattam tollak után. „Vajon milyen sorsra jutott a kis oktondi?” – gondoltam szomorúan. Azt mondják, hogy a fogságban született állatok csak a megszokott, édes rabságban érzik jól magukat, s a vad természetbe eresztve, túlélési esélyük szinte a nullával egyenlő.
Cipi néhány órával később érkezett haza. Behussant a nyitott konyhaablakon, egyenesen a szobába. Mikor ujjongva köszöntöttem, csak nézett rám szemében fura fénnyel, s némán tátogott. Mint aki nagyon éhes, vagy szomjas, vagy mindkettő. De az is lehet, hogy csak izgalmában nem jött ki hang a torkán.
“Milyen tapasztalatokat szerzett vajon, milyen kalandokon esett át? – tűnődtem. – Átalakult-e a világképe? Rabnak érzi-e mostantól magát? Vagy úgy van vele mint az, aki egyszer megjegyezte: ‘Csak az igazán szabad, aki a szeretet kedves kötelékeiben marad’?”
Bódi Géza
Pedagógus, tanár Jeruzsálemben, az Izraelinfo állandó szerzője
