Szónoklata előtt Netanjahu meglepetést ígért az újságíróknak. De nem csak nem okozott meglepetést, hanem bizonyos mértékig csalódást keltett. Ugyanazokat az erősen megkoptatott érveket hangoztatta, mint amiket már éve óta hallunk szónoklataiban.
A brit Economist magazin honlapja a hét elején közzétett egy világtérképet, amin minden államot aszerint színeztek ki, hogy vezetőik 2010 óta milyen hosszan beszéltek az ENSZ közgyűlésein. A szűkszavú vezetők országait világos rózsaszínre festették, és sötétvörösre azokat, melyek vezetői nem akarták elhagyni a szónoki emelvényt, és 22 és fél percnél többet beszéltek évente.
A szónoklati térkép alapján Izrael a világ élvonalában van, együtt Amerikával, Iránnal, Törökországgal, Argentínával és Japánnal. Benjámin Netanjahu 2009-es beiktatása óta Izraelt az ENSZ-ben beszédeivel szónoklati nagyhatalomként, a beszédek birodalmaként pozicionálta. Netanjahu tegnapi szónoklata ékesen bizonyítja, hogy Izrael ugyanannak a ragozásában teljes joggal a világ elsőrangú ligájában is győzedelmeskedik.
Szemben korábbi hat, a miniszterelnöki hivatalba visszatérése óta elmondott ENSZ szónoklatával, tegnapi beszéde fölött a legutóbbi választások óta jellemző szellemiség uralkodott. Ugyanaz az eufória, amit az utóbbi hetekben hivatala környékén megforduló, öt órás előadását meghallgató újságírók éreztek. Valójában ezek a szerkesztőségekkel megrendezett találkozók éles gyakorlatok, vagy főpróbák voltak az ENSZ szónoklat előtt.
Az újságíróknak egy nappal korábban adott eligazításon Netanjahu kijelentette, hogy meglepetést akar okozni. De nem csak nem lepett meg, hanem bizonyos mértékig csalódást okozott. Beszéde ugyanazokat az erősen megkoptatott érveket tartalmazta, amiket már évek óta hallunk efféle szónoklataiban. A korábbi években legalább volt valamilyen karikatúrája, szellemes retorikája, drámaian visszautasított fenyegetése, vagy ilyen-olyan színházi koreográfiája. Ezúttal még ilyen se volt. Kifogytak a trükkök, eltűnt a szenvedély és már Irán sem a régi.
Netanjahu rózsaszín képet mutatott a valóságról Izrael nemzetközi helyzetével kapcsolatban, sőt az állította, hogy ez csak még rózsaszínebb lesz az évekkel. Egy olyan jövőképet festett, amelyben az ENSZ államok többsége állandóan Izrael mellett, és nem ellenében szavaz. Érveinek egy része igaz is volt, a világ valóban változott, és benne a közel-kelet duplán. Izrael gazdasági, technológiai és katonai hatalom, és a világon nem kevés ország udvarol neki. De ugyanakkor az általa felvázolt képet nem helyezte kontextusba, és elfelejtette megemlíteni az Izraelt visszatartó üvegplafont, amely mindaddig meglesz, amíg az ország nem lép előre a vérző palesztin viszály megoldásában.
Ma sok arab országnak számos közös érdeke van Izraellel, de egy arab vezető sem hajlandó a kamerák előtt találkozni Netanjahuval. Még az ugyanakkor New-Yorkban tartózkodó, Netanjahuhoz legközelebbinek tekintett egyiptomi elnök, A-Sziszi sem használta fel a lehetőséget egy nyilvános találkozóra a kormányfővel. Ha nincs áttörés a palesztinokkal, akkor úgy tűnik ez még sokáig nem is történik meg. Noha Netanjahu beszédében örömét fejezte ki az arab államok békekezdeményezésének „szelleme” miatt, de annak egyik pontját sem fogadja el. Arra a viccre emlékeztet ez, hogy megígérte, de nem ígérte meg, hogy be is tartja.
Netanjahunak igaza van. Izrael sok olyan tulajdonsággal rendelkezik, amely sok ország számára vonzó, de a csepegtető öntözés értékesítése Afrikában, vagy a kibervédelem eladása Ázsiában nem változtatja meg a viszály alaphelyzetét, és nem készteti őket Izraelre szavazásra.
Netanjahu jól tudja, hogy az amerikai vétó nélkül szinte minden izraeli állásponttal ellentétes döntés, mint pl. a telepesek, vagy a 67-es vonalak, vagy a Golán-fennsík, vagy Kelet-Jeruzsálem törvénytelen annektálása könnyedén átmenne a Biztonsági Tanácsban. Ez a helyzet nagy valószínűséggel nem változik a politikai patthelyzet révén, de tovább romolhat.
Aki a teremben meghallgatta Mahmúd Abbász palesztin elnök és utána Netanjahu beszédét, azt eltöltötte a mélabú és a kétségbeesés azzal kapcsolatban, hogy lehet-e esélye valamiféle változásnak a két nép számára, hogy előreléphetnek-e a viszály megoldásában. Netanjahu és Abbász minden év elteltével egyre jobban úgy hangzik, mint egy hetvenes évekbeli törött lemez. Mintha Arafat és Golda állna az emelvényen.
Abbász még mindig az 1917-es Balfour Nyilatkozat képtelenségénél akadt el, Netanjahu pedig a térség felosztásáról döntő 1947-es történelmi vitákon. A teremben ülők két status quo-t hajkurászó vezetőt láttak, akik történelmi számlákat nyújtanak be, ahelyett, hogy előre lépnének a megbékélési folyamat beindításával, hogy jobb jövőt hoznának létre egy történelmi békeszerződéssel.
Beszédének egyik részénél Netanjahu nem tudta titkolni elégedettségét, hogy az izraeli kormányfőt megtapsolják az ENSZ- ben. Azt elfelejtette megemlíteni a teremben ülő diplomatáknak, hogy idén is magával vitte állandó, több tucat tanácsadóból, munkatársból, és adományozóból álló drukkoló-gárdáját, akik néhány percenként felállva tapsoltak neki.
Netanjahu szeret szónokolni. Még jobban szereti, ha megtapsolják. Beszéde után kíséretének tagjai eldicsekedtek, hogy az „ENSZ nagyon gyorsan be fogja ismerni, mi a valódi igazság”. Az a legvalószínűbb, hogy ugyanaz lesz, mint korábbi beszédeinél. Sok szó, de senki sem fog emlékezni rájuk.
Háárec/Izraelinfo
Az itt közölt írás kizárólag a szerző magánvéleménye, nem feltétlenül tükrözi az Izraelinfo álláspontját.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
