Itt vannak a nyakunkon az ünnepek. A gyerekek nem mennek majd iskolába, sőt van, ahol az óvoda, bölcsőde is napokig zárva lesz. Rémült kapkodás, nagyszülők csatarendbe állítása zajlik körülöttem. A boltokban elképesztő tömeg, izgatott asszonyok és férfiak pakolják tele a kocsikat, mert a bolt se lesz nyitva két napig. Édességes egységcsomagok, kicsi, nagy, közepes, borok díszcsomagolásban, illik adni valamit ennek is, annak is. A munkahelyeken koccintanak a dolgozók, néhol ajándékot is kapnak, kicsit, nagyot, közepeset. Évértékelők, számvetések. Mit hoz vajon az új év az országban, a társadalomban, a családban, a mi életünkben?
Évről évre szorgalmasan mártjuk mézbe az almaszeleteket mi együtt hatan, a család. Papa, mama, fiú, lány, fiú, lány. Édes éveink vannak, tele nevetéssel, játékkal, tanulással, küzdelemmel, új utakkal, dallamokkal, izgalommal, itt-ott könnyekkel tarkítva. Vasárnap este remélem újra együtt ülünk majd, szokás szerint mindannyian kívánunk valamit magunknak. Úgy képzelem, találkozunk, társasozunk, beszélgetünk majd. Ott lesz a zenész, a katona, a frissen hazaérkezett, az elemista, a középiskolás és a munkanélküli. Szeletei a társadalomnak, részei a gépezetnek. A valami felé haladók és a valami felől távolodók. Beledobjuk a közösbe, amink van. A vágyakat, a félelmeket, az álmokat. Megállunk egy pillanatra, visszanézünk és előre lesünk.
Az ünnep a gondatlanságban megélhető kizökkenés a mindennapos szokásosból, mondhatnánk, de nincs mindennapos és szokásos. Lehet-e olyan egyáltalán? Felfogás kérdése, tájolásé, nézőponté. Az elmúlt heteket felidézve nincs két egyforma nap.
Amikor a sivatagba indultunk a sokat ígérő Sutka fesztiválra négyesben, már sötétedett. Gergő Eilatról érkezett, ahol dolgozni volt, és most is játszani indul, igaz, a fellépés reggel lesz. A cuccok szokás szerint hamar összeálltak, nem felejtettünk el bekanyarodni a benzinkútba, egyszer sem tévedtünk el a folyton átépülő, fejlődő utakon. A helyszín Aradtól nem messze egy beduin utánérzést keltő sátortáborban volt. Két színpadon cserélődtek a fellépők, voltak vendéglátóhelyek, ruha- és ékszerárusok, hennafestők, szabadtéri mozi, kulturált illemhelyek, zuhanyzók. A szórakozni vágyó közönség életkor szempontjából tetszetősen vegyes, kicsik, nagyok, fiatalok, idősebbek. A színpadok előtt minden koncerten élvezhető tömeg. A kapuban komolyan veszik a rendőrség által megállapított maximális létszámot. Telt házas a fesztivál, mégis kényelmes és tisztán tartható, egyik vendéglátóhelyen sem kell sokáig sorban állni.
A koncertteremben külön rész van leválasztva a gyerekeknek, gyerekeseknek. A kültéri színpadnál nincs ilyen, de vigyáznak egymásra az emberek, az aprókra meg pláne, mindenki elfér. Sorban hallgatjuk a különböző formációkat, ide-oda vonulunk a színpadok között, még a hangok láthatóvá tevésén fáradozó csapat installációit is végigpróbáljuk. Kihagyhatatlan a juggling eszközöket árusító csapat. A gyerekek minden kacatot végigszemléznek. Mire mozgásképtelenre fárad az ifjúság, behordjuk a szükséges holmikat a kocsiból. A sátrat a napot záró Shantel koncert utolsó hangjaira verjük fel. A telihold benéz a sátor ablakán, körülöttünk a sivatag, hamar elalszunk. Reggel koncert, délelőtt koncert, délben koncert, aztán elbúcsúzunk. A nem alvással töltött közel nettó nyolc óra folyamán hallottuk a Yemen Blues, az Alaev family, a Boom Pam, a Shantel, koncertjét, szívünkbe zártuk a Dirty Honkers formációt, megtudtuk, ki Yossi Swing és szokás szerint rajongtunk a Malabi Tropikalért. Reméljük, jövőre is megrendezik a balkáni zene itteni fiestáját, mert ilyen rövid idő alatt ilyen kellemesen ennyi mindent hallani élmény.
Otthon gyors ebédfőzés a szinte semmiből, és barátságos találkozó a legidősebb gyerek barátnőjével, ők vannak éppen otthon nálunk, mikor hazaérünk. Felhőtlen csacsogás, közös étkezés, aztán mindenki kedve szerint pihen. Vannak sétálók, alvók, nézők, olvasók.
Este irány a nyüzsgő Tel-Aviv, vár bennünket a Nokia csarnok, ami az izraeli kosárlabda-válogatott otthona, a legtöbben mégis koncerthelyszínként ismerik 1963-ban történt átadása óta. Az eltelt időben jócskán modernizálódott, sőt ötezer helyett jelenleg tizenegyezren férnek el benne. A koncertkezdésre meg is telik, egyelőre fegyelmezetten ül a nép a lelátón, csak később áll majd föl mindenki, énekel torkaszakadtából, topog a szűk széksorokban. Villódznak a fények, slágerek hangzanak el egymás után, Gergő áll a színpadon, én ülök a színpad szélén a takarásban. Az esetek nagy részében van hely állni és táncolni is, de itt mindenhonnan lát a közönség, ha felemelkedek.
Minden zenei stílust lehet szeretni és utálni, ízlések és pofonok, bevallom, én lelkes mizrachi rajongó vagyok. Nekem a szövegnél van, hogy fontosabb az előadó énektudása, és e tekintetben azt hiszem kétség nem fér hozzá, hogy Eyal Golan a szakma csúcsa. Számunkra ez a zenei stílus képviseli az izraeli zenét. Izraelben minden műfaj megtaláható, van rock, blues, punk, alternatív, metál és még sorolhatnám, de sehol máshol nincs mizrachi zene. Van persze helyi megfelelője Görögországban, Szerbiában, Romániában, Bulgáriában, Törökországban, Albániában, Romániában. Mindenhol az ittenihez hasonló szerepet tölt be, hidat ver a pop és a népzene között, felhasználja az utóbbi motívumait és maivá teszi az előbbi eszközeivel.
Mentálhigiénés szakember, blogger, Jeruzsálem
