A szamaritánus közösség idén bemutatta a nagyvilágnak sátoros ünnepeinek különleges szokásait, amelyeket Ciszjordániában és Izraelben is ugyanúgy követ.
Bizarr látvány fogadja ezekben a napokban a látogatót a szamaritánus közösség tagjainak nappali szobájában. Frissen leszedett gyümölcsökkel rakták tele a plafont, a mindössze 785 tagot számláló vallási-etnikai csoport így ünnepli a sátoros ünnepeket.
Főpapjuk, a 82 éves Kohen Hagadol, arab nevén Abdallah Waiseb, héber nevén Abed-El ben Aser ben Macliach elmondta a házában összegyűlt újságíróknak, hogy régen sátrakat emeltek a szabadban az egyiptomi kivonulásra emlékezve, de lerombolták sátraikat, és ezért emberemlékezet óta csak otthonaik nyugalmában építik fel szimbolikus gyümölcssátraikat.
A Kohen Hagadol „sátra” bemutatása után bejelentette, hogy közösségük nevében a békéért imádkozik az egész világ számára, különösen a palesztinok és Izrael között, hogy két országé legyen megosztva Jeruzsálem, „mert akkor a világ más pontjaira is megérkezhet a béke”. Óhéberül imádkozik, ennek a nyelvnek 22 betűje még hasonlít a szemre, a házra, a szívre – a szavakra, amelyek kezdőbetűjéből megalkották a jelek formáját.
A szamaritánusokat mindössze négy nagycsalád alkotja. 1917-re csak 146-an maradtak, miután évszázadokig csakis egymás között házasodtak, és a gyakori unokatestvér-házasság miatt genetikai betegségek jelentek meg köreikben. Amikor vészesen kevesen lettek, a főpap megengedte, hogy a férfiak kívülről – főleg zsidó nők közül – hozzanak maguknak olyan menyasszonyt, aki vállalja vallási szabályaikat.
Izrael népeként határozzák meg magukat, de nem tekintik magukat zsidónak, mert az a Júdea szóból származó kifejezés, ők pedig a Salamon királysága után, 3000 évvel ezelőtt kettévált ország másik, északi részéből származnak.
Hitük szerint felmenőiket nem hurcolták el a babiloni fogságba, ezért az ottani vallási reform előtti rítusokat gyakorolják: csakis Mózes öt könyvét tisztelik és apai ágon tekintik a zsidóságot. Számukra nem Jeruzsálem, hanem a Gerizim-hegy a legszentebb hely, mert Ábrahám ott áldozta fel majdnem Izsákot, ezért ott pészachkor máig állatáldozatot mutatnak be.
Olyankor a Gerizim-hegyre sereglik a két helyen élő közösség: 385-en Ciszjordániában, a Gerizim-hegyen, a Luza nevű faluban, négyszázan Izraelben, Tel-Avivtól délre, Holonban élnek. A palesztin területen élők anyanyelve arab, az izraelieké héber, de mindannyian beszélnek arabul is és héberül is, a máshol élő rokonok kiválóan megértik egymást.
Luza falu földjét a jordán király vásárolta meg számukra, és csak az első intifáda idején, a nyolcvanas évek második felétől költöztek fel a Gerizim-hegyre Nablusz völgyéből, ahol már csak üres házaik és egy elhagyott zsinagóga emlékeztet több évezredes jelenlétükre.
A közösség a huszadik század elején szakadt ketté, amikor Nabluszból sokan Jaffóra költöztek munkát keresni, majd az ötvenes évek elején izraeli állami segítséggel saját lakónegyedbe költöztek Holonban.
„Először jöttek az asszírok, aztán a rómaiak, a görögök, a bizánciak, az arabok, a keresztesek, a törökök, és mindenki ellenünk volt, nem csoda hát, hogy egészen elfogytunk” – meséli nevetve az MTI tudósítójának Hoszni Vaszif Kohen, Luza 1997-ben, Jasszer Arafat palesztin elnök segítségével megalapított múzeumának igazgatója.
A múzeum jó kedélyű vezetője mégsem aggódik a szamaritánusok jövőjéért: ”Öt gyermekem született, két fiú és három lány, akik mind sikeresek lettek Palesztinában és Izraelben is” – meséli örömmel.
MTI/Izraelinfo
Újságíró
