Szuszia – Egy szebb múlt nyomában

Egy név, három hely. A három Szuszia egymástól tíz perc sétára fekszik a Hebrontól délre eső dombos, félsivatagos vidéken, Jatta palesztin város és Arad között: az egyik egy ókori rom, a másik egy palesztin falu, a harmadik pedig egy zsidó telep.

A hely ismert története az 5. századig nyúlik vissza, ekkor épült a ma részben felújított zsinagóga is, az egyik a Júdeában ismert négy közül. A települést zsidók lakták legalább a 8. századig, de lehet, hogy egészen a keresztesek érkezéséig; a 8. század körül jelentek meg az arabok, akik a zsinagóga egy részét mecsetként kezdték el használni.

A települést a 19. századig hol lakták, hol nem – ám a kutatások szerint e század elejétől fogva a területet három beduin nagycsalád használta, akiknek állandó lakhelye Arad mellett volt. Az őszi-téli hónapokban ide jártak legeltetni, gazdálkodni – főleg olajbogyót szüretelni.

Izrael megalapítása jelentősen megnehezítette ezt a félnomád életmódot – így járt gyakorlatilag az összes beduin törzs a mai Izrael, illetve Jordánia területén –, azonban a jordán–izraeli határ 1953-as véglegesítéséig még úgy-ahogy, de sikerült fenntartaniuk ősi, kétlaki életformájukat. Amikor végképp lezárták a határokat, úgy alakult, hogy éppen Szusziában voltak, így ott ragadtak. Azóta is itt él nagyjából 250-300 ember.

Ezeket az utolsó mondatokat Nasszertől hallottam egy forró júliusi napon, aki egy nemzetközi csoportnak mesélt a falu történetéről a „legújabb Szusziában”, a palesztin-beduin település egyik sátrában. Mivel későn érkeztem, a bejáratban álldogáltam, amíg az egyik idősebb helyi úr ellentmondást nem tűrően beinvitált a sátorba, jelentőségteljesen megütögetve botjával azt a helyet, amit a padlón nekem szánt. Így a történet utolsó pár percét már együtt hallgattam meg nagyjából 30 zsidó aktivistával, akik a világ minden tájáról érkeztek ide tíz napra, hogy palesztinokkal és izraeli zsidókkal együtt erőszakmentes akciókkal hívják fel a figyelmet a palesztin lakosság küzdelmeire Betlehemben, Hebronban és a városokhoz közel eső falvakban.

Nasszer a falu egyik vezetője és jól beszél héberül, így kommunikál a legtöbb aktivistával – többek között a Törjük meg a csendet! (Sovrim stika), a Rabbik az emberi jogokért, a B’Tselem és a Zsidó Erőszakmentesség Központja embereivel –, akikkel együttműködik annak érdekében, hogy sikerüljön véget vetni a falu rendszeres lerombolásának. Valódi céljuk az lenne, hogy visszatérhessenek az ősi zsinagóga közelébe, ahonnan az ásatások miatt 1987-ben kitelepítették őket, és azóta még látogatóba se nagyon térhetnek oda vissza.

Csoportunk érkezésének napja azért is volt különleges, mert a falu apraja-nagyja, valamint jó néhány, azóta máshol élő helyi is látogatásra készült az ásatások helyszínére, régi otthonukhoz, amely ma nemzeti parkként funkcionál. Mára az egykori lakosoknak ugyanúgy jegyet kell váltaniuk a belépéshez, mint bármilyen idegennek.

Az esemény nem nélkülözte az izgalmakat sem – pont aznap reggel az egyik zsidó telepesnek épp ott, az ősi zsinagógánál tartották a bár micvó ünnepségét, a két csoport között pedig nem túlságosan jó a viszony, sőt.

A beduin Szusziából érkező majd’ 150 ember békésen gyalogolt a tűző napon a nemzeti park felé, és miután a szervezők megváltották a belépőjegyet mindenki részére, az őr beengedett minket. Úgy tűnt, hogy a bár micvónak is vége van, így békésen tölthettünk ott nagyjából két órát – sétálással és meséléssel telt.

Bár nem értek arabul, elég világos volt, hogy az idősebb generáció tagjai azt magyarázták egymásnak és a fiataloknak, hogy hol éltek régebben. Be-benéztek a barlanglakásokba, a kutakba (amik persze most ki vannak száradva), a kamaszok szelfiztek, a nők csoportokban fényképezkedtek, a kisbabák sírtak, vagy elaludtak. Ha nem tudtuk volna, hogy kik is ezek az emberek, az egész hétköznapi turistalátogatásnak is tűnhetett volna.

Végül odaértünk a zsinagógához, ahol a csoport idősei meséltek arról, hogy milyen volt itt az élet, beszéltek a dúláról, aki világra hozta a kisbabákat, és aki nemrég halt meg – és arról, ahogy az eleinte barátságos régészek nyomán megérkezett a hadsereg és kilakoltatta őket.

Arabról héberre, majd héberről angolra fordították a történeteket, a csoport kamaszait tízpercenként kellett leparancsolni az árkádokról, ahova felmásztak – de egyvalami világosan kiderült: ez a közösség boldog volt itt, az egyszerű, de ismerős körülmények között, az olajfáik és a legelőik mellett, és ahol most vannak, az sokkal rosszabb. Történetüket még szomorúbbá teszi, hogy a hadsereg is elismeri, hogy ez a földdarab, és az is, ahol most a zsidó telepesek élnek, az 1880-as évek óta bizonyítottan palesztin magánemberek kezében van – így minden joguk meglenne arra, hogy itt éljenek.

Ezek után szétszéledtünk. Én Haledhez csatlakoztam, aki szintén jól beszél héberül – kertészként dolgozik Jeruzsálemben. Ő megmutatta nekünk a nagyapja barlangját, ahol a felirat szerint 1500 évvel ezelőtt fazekasműhely működött, majd elvitt a saját barlangjukba. Ennek egy részét befalazták, illetve feltöltötték földdel, de ő megmutatta, hol volt átjáró egy másik szobába, és mesélt róla, hogy kisgyerekként hogyan közlekedtek a lakásokat összekötő alagútrendszerben. Most járt itt először a kilakoltatás óta. Megviseli a látogatás, nem akarja magát sokszor kitenni ilyesminek.

Sok embert lakoltattak és lakoltatnak ki a mai napig az otthonaikból, ilyen-olyan okokból. Az én felmenőim között is akad nem egy ilyen, és valószínűleg bármelyik zsidó ember elmondhatja magáról ugyanezt. Azonban ez után a békés közös séta után felmerült bennem egy álomkép. Lehetne akár úgyis, hogy ezek az emberek visszaköltöznek a zsinagóga köré, folytatják a megszokott életüket, a turisták meg két legyet ütnének egy csapásra: betekintést nyerhetnek egy eltűnőfélben lévő félnomád kultúrába, és közben még egy ősi zsinagógát is megnézhetnének. Azt hiszem, Nasszeréket sem zavarnák a látogatók – eladhatnák nekik a szőtteseiket és a kecske- és juhtejből készített sajtjaikat.

Ki tudja, talán ha sokaknak vannak hasonló álmaik, és közben találkoznak is egymással, talán egyszer ez is valóra válhat.