A soá nemzetközi emléknapján, január 27-én, 72 évvel Auschwitz felszabadítása után, az egész világon megemlékeznek a legszégyenteljesebb népirtás áldozatairól. 2005 óta ezen a napon beszédek és fogadalmak hangzanak el, miszerint „Soha többé!”, miközben az egész világon tombol a káosz, és aligha mondhatjuk, hogy bárhol biztonságos helyen élünk, vagyunk. Bárhol, bármikor lecsaphat egy-egy őrült fanatikus, és gyilkos pusztítása előre nem látható módon, pillanatok alatt sorsokat, életeket változtathat meg vagy tehet semmissé.
72-73 évvel ezelőtt mi is a káosz áldozatai lehettünk volna, ám nekünk megadatott a túlélés csodája. Az idő eltelt, együtt éltünk az emlékeinkkel, ki-ki a maga módján. Az akkori szörnyűségek átélői és hiteles tanúi – mi, túlélők egyre kevesebben vagyunk. Évről évre csökken a számunk, és akik elmennek, emlékeiket is magukkal viszik. De néhányan még beszélhetünk, emlékezhetünk, hiszen az emlékezés és ezzel párhuzamosan az emlékeztetés erkölcsi kötelességünk. Hogy semmi se menjen feledésbe és hogy a következő generációk a legmegfelelőbb következtetéseket vonhassák le.
Annak idején lélekbúvár szakemberek állapították meg, hogy a vészkorszak túlélőinek talán évtizedekre lesz szükségük, hogy egyáltalán beszélni tudjanak átélt szenvedéseikről. Mégis, akadtak közülünk, akik felvállaltuk az emlékezéssel járó fájdalmakat és fiatalok sokaságát avattuk be sorsunk legsötétebb bugyraiba. Néhányan egyenesen küldetésként vállaltuk a tanúskodás fájdalmas feladatát.
* * *
Amikor két-három évtizede az első könyvem megjelent Hatikva Auschwitzban címmel, egy utazás – pontosabban zarándokút – élményeit igyekeztem feldolgozni benne. Fiam és ötezer izraeli diák kíséretében látogattam el Lengyelországba, és úgy éreztem, hogy kötelességet teljesítettem.
Ezt az utazást iskolákban, katonai létesítményekben tett előadások követték, később aktív tevékenység a Jad Vasemben, ahol évek óta a vezetőtanács tagja vagyok. A különböző közösségekben, többnyire fiatalokkal történt beszélgetéseimről, előadásaimról rendre beszámoltam az Új Kelet hasábjain, és ilyenkor soha nem felejtettem el sorstársaimat is hasonló tevékenységre buzdítani. Családunk második, harmadik, sőt már negyedik generációs tagjai gyakran elkísérnek a soával kapcsolatos találkozásokra, és én ezt kitűnő lehetőségnek vélem, hogy majd barátaikkal, ismerőseikkel is megoszthassák az első kézből kapott információkat.
Sokszor és sokat beszéltem már az Auschwitz-i 8-as számú gyermekblokkban átélt napokról, a sorstársakról, Felláról, a Blockältesténkről, akinek nagyon sokan az életünket köszönhetjük.
Most azonban Gitta Mann nevű lágertestvéremről lesz szó, akinek hazatérése Jeruzsálembe nagy örömmel tölt el. Amerikából jött, végleges izraeli letelepülésre. Jó érzés az is, hogy aktív jelenléte legutóbbi előadásaimon az ott elhangzottak hitelességét erősítette. Ráadásul be is kapcsolódott a „körforgásba”, és legutóbb 174 magasrangú katonatiszt kíséretében Auschwitzba és több más szomorú emlékű helyre látogatott el.
Volt energiája és lelki ereje mindezt végigélni, miközben szenvedéseinek emléke teljes intenzitással tört elő agyának elfeledettnek vélt helyeiről. Bele is telt néhány napba, míg részletesen beszámolhatott az ötnapos zarándokútról. Több katonatiszttel tartja a kapcsolatot, akik továbbra is érdeklődéssel hallgatják hiteles, ám nagyon szomorú történeteit.
Az Auschwitz-i 8-as gyermekblokk 72 év előtti ezer szenvedője közül, tudtommal már csak mi ketten visszük tovább a fáklyát.
Miközben az emlékeimet felgöngyölítem, újabb epizódok törnek elő jól elraktározott – vagy csupán annak vélt – helyekről.
Sok éve már – ha jól számolom, éppen 27 –, hogy a Jad Vasemben egybegyűlhettek a 8-as gyermekblokk túlélői. Nagyon készültem erre a találkozóra, de mindegyre azt vártam, hogy valaki megszervezze, megrendezze azt.
Végül egy Amerikából látogatóba érkezett volt lágertársnőm bátorítására meghirdettem a találkozót. Mondanom sem kell, hogy Gitta Mann volt az ösztönző! Akkoriban létezett a Jad Vasem magyar részlege, sőt ennek égisze alatt egy alapítvány is működött, „Szól a kakas már” néven, amelynek akkori lelkes önkéntese, Nissenson Kató is támogatott, és mellette a minden „magyar” ügyben fáradhatatlan Dr. Gavriel Bar Saked.
Haifáról indultunk nyolcan, és Jeruzsálemben, a Jad Vasem egyik termében, ahol a találkozó lezajlott, további huszonöten csatlakoztak hozzánk. Csodák csodája, néha még fel is ismertük egymást…
A Jizkor sátorban megemlékeztünk azokról, akiknek nem adatott meg, hogy Izrael országában újra érezhessék azt a tiszteletet, amely megalázott, megtépázott önérzetüket, tulajdonképpen az életüket kiegyenesíthette volna, ha nem válnak Mengele áldozataivá. És Fella, a jóságos, segítőkész Blockältesténk is köztünk lehetett (éppen a 70. születésnapján!), hogy szeretetét újra ránk sugározhassa.
Az egymást kutató, fürkésző pillantások némi csalódásról is árulkodtak. Nem a felszabadulás óta eltelt mintegy 45 esztendő következtében beállt külső változások okoztak csalódást, nem! Valami más volt az… Valahogy hiányzott a lelkesedés, az egymásra találás boldogsága. Hiszen aligha adatott meg, hogy bármelyikünknek csupa örömet jelenthettek volna az eltelt évek. Az élet újrakezdése maga is rengeteg szenvedéssel, megpróbáltatással járt. Nem a szüleink vezettek esküvői sátor alá. Gyermekeink közül csak nagyon kevésnek adatott meg a nagyszülők szeretete. Legtöbben csak könnyes történetekből hallhattak felmenőikről. Talán ezért is történik, hogy mi sokszor túlzottan akarunk mindent megadni az unokáinknak, olykor erőnkön felül is.
Voltak percek, amikor valóban nem tudtunk mit kezdeni egymással. Szerencsére, ott volt közöttünk Fella, két szimpatikus fiával, akiktől megtudtam, hogy édesanyjuk soha nem beszélt Auschwitz borzalmairól.
– Ha kérdeztük – mesélték –, csupán annyit mondott: „Sem ti, sem mások, akik nem voltak részei e szenvedésnek, nem érthetitek meg, amiket átéltünk…”
Sokáig mindannyian így gondolkodtunk, kerültük a lágertémákat, nem csak azért, mert nem lehet azokat megérteni, hanem mert elmondani, sebeket feltépni is nagyon nehéznek bizonyult.
Már a találkozó előtt, a Haifa–Jeruzsálem útvonalon ugyancsak megható élményben volt részem: Éva, aki alig 13 éves volt a gyermekblokkban, táskájából előhúzott egy megsárgult papírköteget. Meglepetten ismertem fel kézírásomat.
– Tessék – mondta Éva –, itt vannak az Auschwitzban írt verseid. Soha nem szóltam erről neked, mert talán még szégyelltem is, hogy őrzöm őket…
Soha nem gondoltam volna, hogy az egykori makacs kislány ilyen szentimentális. Aztán elmesélte, amire nem is emlékeztem, hogy egyre kértem, keressen nekem kis papírdarabkákat, amelyekre aztán egy ceruzacsonkkal írogattam. És ott, a robogó autóbuszban elém tárta azokat az elmosódott betűket, amelyektől annyi év után sem tudott megválni. Gyerekes kis irodalmi próbálkozásaim egyikének refrénje: „Jöhet a tűz, jöhet a halál, én mindig maradok a büszke zsidó lány!”
Még sajtóvisszhangja is volt ennek a különleges találkozónak: a Jerusalem Post, a jeruzsálemi Kol Hair, illetve a Gálé Cahal és a jiddis nyelvű rádió is beszámolt róla.
* * *
A fenti sorok is ahhoz a nagy-nagy történelemkönyvhöz tartoznak, amelyet senki nem írt meg, talán már nem is fog, de amelynek kisebb-nagyobb részeit könyvek, memoirok, és még talán néhány ezer ember emlékezete őrzi.
A magam részéről e sorokkal szeretnék fejet hajtani az áldozatok emléke előtt, azzal az elpusztíthatatlan reménnyel, hogy a mai fiatalok, az utánuk jövő nemzedékek soha sem engedik, hogy hasonló szörnyűségek megtörténhessenek.
Emlékezz! Ne felejts!
Megjelent az Új Kelet újság 2017 január-februári számában.
Nyugdíjas újságíró
