Bevallom, még sosem jártam Kiriát Gátban, noha sokszor láttam már az épületeit Beer Seva felé utazva. De a hatos autópálya megépítése előtt csak egy, az utamat meghosszabbító közlekedési lámpát jelentett nekem ez a város, azóta pedig még azt sem.
Csütörtök délután mégis több órára odakeveredtem, és emlékezetes élményben volt részem ott, a világ végén: életemben először közelről láthattam egy Tóratekercs adományozását.
Történt ugyanis, hogy a kárpátaljai közösség legismertebb személyisége, Alex Rovt szülei emlékére Tórát adományozott, és éppen egy Kiriát Gát-i zsinagógának. Persze nem véletlenül, hiszen igen sokan élnek a ’70-es években Izraelbe vándorolt kárpátaljaiak közül ebben a városkában, mert akkoriban a végeken, mint például Kiriát Gátban felépített ipari központokban telepítették le a frissen érkezetteket.
Amikor Brezsnyev végre megnyitotta a kapukat előttük, többségük Haifa környékén vagy a déli iparvidékeken kapott lakást. Általában jól képzett szakmunkások vagy mérnökök voltak, nagy szükség volt rájuk ezeken a helyeken és nem is hoztak senkire szégyent, bárhová is érkeztek.
A szertartás az egyikük otthonában kezdődött, ahol már több tucat Izraelből, sőt a nagyvilágból jött kárpátaljai várta az új Tórát, és főként a találkozást a régi barátokkal, társakkal. Ugyanis ez a szertartás nem zsinagógában kezdődik, hanem előbb afféle utolsó simításként a közösség apraja nagyja, illetve inkább a tekintélyesebbek egy-egy betűt, szót maguk írnak a Tóratekercs végére.
Vagyis a hivatalos Tóraíró írja ahogy kell, lúdtollal, de közben jelképesen ráteszik a kezüket a szakember kezére.
Hosszú listáról szólították a közösség tagjait, akiknek előbb kezet kellett mosniuk, mielőtt megilletődötten a szent irathoz nyúlhattak volna. Aztán taps, olykor ének szólt, és gratuláltak egymásnak ezen a jeles napon, a jeles eseményen. Közben ételekkel-italokkal megrakott asztalok várták a kertben a vendégeket, akik lelkes társadalmi életet éltek, még a szomszédok is úgy üdvözölték egymást, mintha ezer éve nem találkoztak volna, azokról nem is szólva, akik valóban régen látták egymást. És ilyesmi valóban nem minden nap történik az izraeli magyarok közösségeiben, úgyhogy tiszteletét tette Nagy Andor nagykövet, és Roni Lusztig, a cfati múzeum igazgatója is, aki írta is egy picit az új Tórát.
Aztán előállt a hintó, akarom mondani egy neonnal kivilágított és vallásos sramlit zengő utánfutó, egy szintén alaposan felneonozott kisteherautó mögött, és egy szabályos esküvői hüpe. De nem volt esküvő, hanem aláállt, kezében a Tóratekerccsel az adományozó Alex Rovt, és aztán a közösség tagjai is sorra vitték egy picit, táncoltak vele, volt, aki csak megérintette az új kincset, amely az út közepén, harsogó zeneszóval ért el a zsinagógába.
Új otthonánál már kint az utcán várták a régi Tóratekercsek, mert fogadására kivitték elé mindet az utcára, hogy együtt vonuljanak be az imaházba, mintha csak emberek lennének.
Ahol aztán zenére, táncolva a Tóraszekrénybe tették őket, majd az esti imádkozás következett.
Órákon át figyeltem ezt a különös vallási szertartást, és közben arra gondoltam, hogy bizony valóban a Tóra tartotta meg száműzetésben évezredekig ezt a népet, de nem úgy. Bizonyos vagyok benne, hogy többen voltak köztünk, akik talán nem is hisznek az Örökkévaló létezésében, de nem ez a fontos, hiszen azt láttam, hogy a Tóra szerepe nem elsősorban a vallás, hanem a közösség formálásában jelent meg.
Évek óta követem és csodálom a kárpátaljaiakat, összetartásukat, szervezettségüket, hihetetlenül erős egymáshoz tartozásukat, sorsközösségük tudatosságát. Ahogy legutóbbi találkozójukat néztem, a Tóratekercs adományozási ünnepségére sem csak vallási elhivatottságból jöttek, hanem hogy ismét együtt lehessenek, együtt tehessenek valamit közösen, és közben jól érezzék magukat a régi barátok, közösségük körében. Valahogy úgy, ahogy évezredekig a zsidó közösségek együttműködtek egymásra utalva, együtt ünnepelve a számkivetettségben.
Újságíró. Az ELTE történelem–szociológia szakán, majd a Tel–Avivi Egyetem film és televíziós tanszékének rendező-producer szakán végzett. 1992 óta él Izraelben, ahonnan 2003 óta tudósítja a magyarországi médiát.
