Az aknamezők a háborúk talán legnehezebben felszámolható maradványai. A taposóaknák jóval azután is ölnek, hogy a fegyveres konfliktusoknak vége, és bár az elmúlt két évtizedben kevesebb mint felére csökkent a hátrahagyott aknák által szedett halálos áldozatok száma, évente még mindig több ezren lelik halálukat stratégiai jelentőséggel már nem bíró aknamezőkön.
A helyzetet nehezíti, hogy a modern taposóaknák nagyrészt műanyagból készülnek, így érzékeny fémdetektorokkal is nagyon nehéz megtalálni ezeket. Az elmúlt időszakban egyre több ötlet és módszer született arra, hogyan lehetne hatékonyan felszámolni az aknamezőket a robotoktól kezdve a robbanószert kiszimatoló patkányokon át a talajvizsgáló radarokig. És bár ezek közt vannak tényleg hatékony metódusok, általában mindegyiknek van valami hibája, ami megnehezíti elterjedésüket.
Az aknák helyi, robotok általi felrobbantásával például robbanóanyagok és fémszilánkok szóródnak szét a területen, ami megnehezíti a további aknák azonosítását. A patkányok kiképzése állatonként nagyjából 8000 dollárba kerül. Így aztán az aknamezők feltérképezését még napjainkban is javarészt védőöltözetbe bújt emberek végzik, akik apránként vizsgálják át a gyanús területeket robbanószerkezetek után kutatva.
Egy jeruzsálemi kutatócsoport azonban most előállt egy újabb megoldási javaslattal a problémára. Bár azt egyelőre nem tudni, hogy ez mennyiben lesz könnyebben alkalmazható vagy hatásosabb, mint a már említett alternatív technikák, az ötlet kétségkívül biztatóan hangzik. Shimshon Belkin, Aharon Agranat és Amos Nussinovitch ugyanis kifejlesztettek egy kólibaktérium-törzset, amely robbanóanyagok jelenlétében egy fluoreszcens fehérjét kezd termelni, gyakorlatilag megvilágítva az aknák helyét.
A szakértők már tesztelték is fejlesztésüket, ami a jelek szerint bizonyos körülmények közt nagyon megbízhatóan működik. A baktériumokat alginát kapszulákba csomagolták, amely természetes körülmények között a barnamoszatok sejtfalában található meg. A rugalmas anyag átengedi a robbanóanyagok „illatát”, vagyis a levegőbe kerül robbanószer-molekulákat. A kapszulákat a szakértők szétszórták egy aknamezőn, amelyen egy nappal korábban maguk temették el az éles robbanószerkezeteket. A mezőt aztán lézerrel világították meg, aminek hatására az aknákon landoló és fluoreszcens fehérjét termelni kezdő baktériumok világítani kezdtek.
A kísérlet nagyrészt pozitív eredménnyel zárult. A baktériumok révén mind a hat homokba temetett akna helyét sikerült pontosan meghatározni, a virágföldbe temetett aknákat, és a külön elszórt kisebb robbanószer-adagokat ugyanakkor nem érzékelték a mikrobák. Az egyelőre nem világos, hogy ez azért nem sikerült, mert a szakértők nem hagytak elég időt a robbanószernek a talaj átjárására, vagy a molekulák eleve nem képesek megfelelő mennyiségben átjutni az ilyen talajon a sikeres detektáláshoz. Ezekre a kérdésekre csak a további vizsgálatok adhatnak választ. De még ha az utóbbi helyzet áll is fenn, a módszer akkor is hatékonyan bevethető lehet a homokos területeken, márpedig ilyen aknamezőkből is bőven akad a világon.
