Amikor külföldről érkező vendégeket várunk és mindent, de mindent meg szeretnénk nekik mutatni Izraelből, a kezdeti jó szándékon előbb-utóbb a bőség zavara lesz úrrá. Hiszen mi magunk is keveset tudunk, a hétköznapok rutinja bizony meggátol abban, hogy alaposan, tüzetesen ismerjük meg a számunkra is érdekes látnivalókat.
Ilyenkor eszembe jut, hogy évtizedekig éltünk egy gazdag kulturális életet élő erdélyi kisvárosban, de sohasem jártam híres múzeumában, pedig hányszor, de hányszor megtehettem volna!
A legutóbb hozzánk érkező kedves vendégekkel keresztbe-kasul jártuk az országot, így nekünk is megadatott, hogy eljussunk – többek között – egy rég áhított helyre, csak itt Észak-Izraelben, nevezetesen a galileai Betlehembe, vagyis a Bet Lehem Haglilit faluba.
A Kirját Tivon közelében, a rendkívül termékeny Emek Jezraelben – Jezrael völgyében – található település érdekes tartalommal töltötte meg napunkat.
Története majdnem szokványos. Sok mai izraeli helység létezett már az ókorban, virágzott és kihalt, majd újra élettel telítődött, ahogyan az évszázadok, évezredek viharai diktálták.
A galileai település Józsua könyvében, majd a bizánci korban, a keresztesek idején is említésre kerül, de foglalkozzunk inkább az újkori történésekkel. 1906-ban a haifai templomosok (német kolónia) fiataljai ezeken a helyeken telepedtek le, és építették fel jellegzetes házaikat, amilyenekkel Haifán, Jeruzsálemben, Tel-Aviv Sarona negyedében is találkozhatunk. Mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkoztak. A brit mandátum idején a náci párt tagjai és aktív szimpatizánsai voltak, a Hitlerjugendhez is csatlakoztak, majd 1948 áprilisában, napokkal a mai Izrael kikiáltása előtt a Hágáná harcosai száműzték őket, és házaikba már másnap Ausztriából érkezett holokauszt-túlélőket telepítettek. Ezek leszármazottai a település mai lakosai, akik továbbra is állattenyésztéssel, gabonatermesztéssel és egy teljesen új, modern ágazattal foglalkoznak: gyógynövényeket és sokféle fűszernövényt termesztenek, csomagolnak, forgalmaznak.
Bemutató üzletük turisztikai szempontből is vonzó, mert a hangárhoz hasonlító helyen minden megtalálható, ami „szem-szájnak ingere”, ahogyan Arany János is megírta, bár ő nem éppen a fűszerekre hivatkozott. A legkomolyabb „támadás” mégis másik érzékszervünk ellen irányult: napokig orromban maradtak az illatok! Egy adott pillanatban, miközben ebből is és abból is kanalaztunk a kis műanyag dobozokba, sürgősen szabad levegőre vágytam és ki is támolyogtam az üzlet mögötti mezőkre.
Ez sem volt hiába, mert így láthattam meg a gondosan és tudományosan kezelt végtelen parcellákat, ahol a fűszer- és gyógynövények termesztése folyik, hiszen a betlehemi farm az indiai vagy távol-keleti árut importálja csupán, a többi már a hazai iparág részévé vált. Neve egyszerű, de sokatmondó: „A fűszerek útja” – Derech hatavlinim. Nem szabad kihagyni, már azért sem, mert nem csupán nézelődésre és vásárlásra adnak itt lehetőséget, hanem egyéni és csoportos kurzusokat, bemutatókat is szerveznek.
Később sétára indultunk Betlehemben, gyönyörű templomos házak és kertek mentén, el egészen a település központjáig. A központban, a községháza mögött megható holokauszt-emlékmű emelkedik: az 1948-ban ide telepített túlélők második és harmadik generációja, a mai földművelők és állattenyésztők állíttatták elpusztított felmenőik emlékére.
Csend és nyugalom, falusi illatok, gondozott házak és kertek, tisztaság és rengeteg virág kísértek a nyílegyenes főutcán tett hosszú sétánkban, mi pedig annak minden pillanatát élveztük, hiszen nyilvánvalóan különleges helyre érkeztünk.
* * *
Innen a völgyet déli irányból övező Kármel-vonulatra láthattunk, és egy jó katonai távcső bizonyára behozta volna a fölöttünk magasodó Muhraqa kolostort, következő állomásunkat.
Minden útikalauz kiemelt helyen javasolja a Kármel gerincén lévő festői környezetű drúz falvakat, Iszfiját és még inkább Daliat-el-Karmilt. Utóbbinak többezres lakossága van, gyümölcsöket termesztenek, kecskéket és juhokat tenyésztenek, textilüzemük van, kosárfonók, rézművesek is tevékenykednek közöttük, no és az idegenforgalom sem elhanyagolható jövedelemforrás errefelé. Nem mellékesen: a drúz katonákról, Izraelhez fűződő hűségükről, hősiességükről legendák szólnak.
Most azonban átutazunk a festői településen, és további négy kilométeren keresztül csodálhatjuk az idilli, tölgyek között vezető útszakaszt. Ismét segítségül hívom Goren Tamás magyarul írt útikalauzát:
„A Kármel egyik 482 m magas csúcsán épült karmelita kolostor helyén egykor Illés próféta harcolt a pogány Baál isten papjaival.”
Illés, mindhárom – zsidó, keresztény és iszlám – vallás nagyrabecsült prófétája „az északi országrészben, Izraelben élt és működött Ahab király uralkodása idején (i.e. 874-853). Harcot indított az országban elhatalmasodó Baál-kultusz ellen, mert úgy vélte, hogy a társadalmi igazságtalanság az idegen istenek, főleg az ősi kánaáni istenség, Baál tisztelete miatt hatalmasodott el az országban.
Ezért egy alkalommal istenítéletet tartott a Kármel-hegyen Baál és Jahve prófétái között. Az lesz az igaz isten, aki prófétáinak könyörgése képes lángra lobbantani a neki felajánlott áldozat alatti máglyát. A Baál-próféták hiába könyörögtek, Illés imádságára azonban villám csapott le az égből, amely elemésztette a Jahvénak szánt áldozatot. A nép erre Jahvéhoz – Izrael istenéhez – pártolt és kivégezte Baál prófétáit.”
A Muhraqa-kolostor történetéhez fűződik Ljudmila Ulickaja, napjaink nagyszerű orosz írójának egyik magyarul is megjelent regénye (Daniel Stein, tolmács, Magvető Kiadó, 2009), amelyben az itt, valamint a haifai Stella Maris kolostorban élt zsidó származású szerzetesnek, Daniel Rufeisennek állít örökbecsű emléket. Csupán zárójelben: a kiterjedt szociális tevékenységet végző haifai szerzetest személyesen ismertem, önkéntesek százait irányította a város szegényebb rétegeinek megsegítésére, de ez már más történet. 1998-ban, 76 éves korában Haifán fejezte be áldásos életét.
Részlet Muhraqa prospektusából: „A mai kápolna helyén korábban egy nagy kövekből épült oratórium állt. A párizsi Jákob rabbi megemlíti (1235), hogy a muzulmánok rendszeresen látogatják a kápolnát és gyertyákat gyújtanak Illés tiszteletére. Az épület valószínűleg a keresztes idők előtt épült. Később romba dőlt, elhagyatottá vált, majd köveit beépítették a jelenlegi kápolna falaiba (1883).
A Sarutlan Karmelita Rend immár több mint száz éve van jelen ezen a helyen. A kápolnát felújították, elhelyeztek benne egy tizenkét sziklából álló oltárt, annak emlékére, hogy Illés is tizenkét kőből álló oltárt épített Jahvénak, hogy bemutassa áldozatát (1 Kir. 18, 30-31).”
Mint annyi más helynek Izraelben, ennek is különleges kisugárzása van: szinte kézzelfoghatóvá válnak évszázadokkal korábbi történések, a személő is részévé válik azoknak – és a jövő ígéreteinek. Elmélkedésre, gondolkodásra, a nagy világmindenség kritikátlan elfogadására buzdít ez a hely is.
Nem tudtunk betelni az élmények gazdagságával: három világvallás szent helye, egyszerű, szinte puritán kolostorépület, körös-körül természeti szépségek, alattunk a völgy, az Emek, virágok és növények, szépen kialakított park, szobrok, pozsgások, muzeális mezőgazdasági eszközök.
A szerző felvételei
Az írás az Új Kelet újság 2017 májusi számában jelent meg nyomtatásban.
Újságíró (1945-2020)
