Jonatán két és fél éves lassan – iskolába tehát még nem jár, viszont oviba nagyon is jár (vagyis bölcsibe – mivel itt minden, hatéveseknél fiatalabbakkal foglalkozó intézmény “gan1”). Jonatán ráadásul még szereti is az ovit – igen szociális gyermek, szeret énekelni, és az elmúlt pár hét során elkezdett beszélni is. Nagyon hangosan és nagyon sokat. Ez persze nem jelenti azt, hogy értjük is. Az néha nehezen megy, mert két és fél nyelv nyelvtanát és szavait keveri némi logopédiai problémákkal. Apjával néha sokáig törjük a fejünket azon, hogy miről csacsog éppen a mi madárkánk, miközben madárka egyre jobban felhúzza magát azon, hogy ő nekünk a hűtőn lévő hold alakú mágnesről akarna beszélni, mi meg debil módon ismételgetjük egymásnak, hogy “jájéch karer”.
De mindegy is – szóval, gondoltam, most, hogy ennyit beszél, érdemes lenne megkérdezni őt is az óvodakezdésről.
Jonó szívem, szeretsz óvodába járni? – futok neki az első kérdésnek. Válaszul úgy igazán bután néz rám, mintha kettőig sem tudna számolni, mintha nem épp az imént tolta volna oda az ebédlőasztal egyik székét a mosogatóhoz csak azért, hogy kihalásszon egy kést. Szóval intelligens gyerek ő – vagy legalábbis veszélyes…
Egy ideig szemezünk, én megismétlem a kérdést még kétszer-háromszor, de ő unja meg előbb és odaveti, hogy “haja kef”. “Jó volt”. Ez a standard válasza arra a kérdésre, hogy milyen VOLT az oviban. De, gondoltam, nem feszegetem tovább a dolgot – szegény gyereknek lehet, hogy traumája van – most született meg ugyanis a kistesó. Lehet, hogy már csak azzal, hogy feltettem ezt a kérdést, tovább rontottam a helyzeten, és azt kommunikáltam tudat alatt, meg az ő tudata alatt, hogy meg akarunk tőle szabadulni.
Ez persze félig igaz. Vagy úgy hetven-hetvenöt százalékban. Persze nyilván nem örökre – csak napi hat órára, mondjuk, hogy legyen ideje regenerálódni a hosszú nyári szünet során szétcincált idegeimnek. Meg mosni-főzni is kellene, ugye…
Mi a legjobb az oviban? – térek rá, mintegy észrevétlenül, a következő kérdésre. Na, erre felcsillan a szeme. “Szami hakabaj2” – vágja rá. Na persze – erre számíthattam volna. A nyári szünet ugyanis nálunk azzal telt el, hogy megerősítettük az anya-gyerek kapcsolatot, közösen feldolgoztuk az új testvér érkezését. Intelligencia- és készségfejlesztő játékokat játszottunk. Szókincset gyarapítottunk és hatszáz órányi Tűzoltó Samet nézettünk meg a gyerekkel. Főleg ez utóbbi.
Samet nem ismertem közelebbről augusztus előtt. Tudtam róla, láttam hátizsákokon, ivópoharakon, trikókon, tricikliken és nagyjából minden egyeben, amit az 1-10 éves korosztálynak gyártanak – de mint új ismerősök, akik rájönnek, hogy milyen sokszor keresztezték egymás útját, nekünk sem volt alkalmunk arra, hogy közelebbi ismeretségre lépjünk. Eddig… Sam ugyanis fontos szereplője lett életünknek az elmúlt hónap során. Segített, ahol tudott. Ott volt, amikor úgy éreztem, hogy nem tudok hajnali fél ötkor felkelni. Ott volt, amikor egyszerre jött hozzánk a légkondi- és a vízszerelő, miközben én az önkormányzati telefonrendszert próbáltam legyőzni. És ott volt, amikor a szünet első hetében Jonó elkapta a rettegett pé vagapaim című ovibetegséget.
Szóval, ha Szami tényleg ott lesz az oviban, és tovább segít majd minket a következő év során, akkor egy rossz szavam sem lesz. (Küldenék neki suferszálos3 kártyát – de hová?)
Ez már az utolsó kérdés – térek vissza az interjúhoz, de Jonatán már rám sem néz, elmélyülten rendezi sorba a játékautóit, rakevet4 készül. Mit nem szeretsz az oviban? – próbálkozom. Teljes érdektelenség. Igaz is, Jonatán tényleg szereti az ovit: örömmel lépett be az ajtón minden reggel. Vagy… vagy ugye agyontraumatizáltuk a kistesóval.
A kistesóval, aki közben a háttérben gügyög. Megállok egy pillanatra: a gyerek legalább öt perce magát szórakoztatja, a kicsi meg nem üvölt. Nem is volt olyan rossz ez a hofesh5. Még hogy gadol6! Rövidke pár hét volt ez csak – gondolom, miközben elindulok pisilni. Mire kinyitnám a vécéajtót, felhangzik a jól ismert, Richter-skála szerinti 10-es oázás, és már fut is felém a nagy üvöltve, hogy “Anya, Alma bochá7, Alma bochá!”
Igen szívem, Alma sír – szeretnél anyával együtt pisilni? – kérdezem rutinosan, és becsukom magunk mögött az ajtót.
Akárki akármit mondjon – gadol volt ez a hofesh, nagyon gadol…
- gan – ovi héberül, גן ↩
- Szami hakabaj – Tűzoltó Sam héberül, סמי הכבאי ↩
- Shufersal – a legnagyobb áruházlánc Izraelben, שופרסל ↩
- rakevet – vonat héberül, רכבת ↩
- hofesh – szabadság, iskolai-, munkaszünet héberül, חופש ↩
- gadol – nagy héberül, a „nyári szünet” kifejezés utótagja, גדול ↩
- bochá – sír héberül, בוכה ↩
Újságíró
