„Így írunk mi – Izraelről” címmel 2017. augusztus 31-én konferenciát rendezett az Izraelinfo Tel-Avivban, melyen magyarországi és izraeli újságírók, internetes weboldalak szerkesztői, készítői és médiaszakértők tartottak rövid előadásokat arról, hogy szerintük miként számol be a magyar nyelvű izraeli és magyarországi média Izraelről. A konferencián elhangzott előadásokat, illetve azok összefoglalóját az alábbiakban közöljük. Nagy Gabi, az ujkelet.live főszerkesztőjének előadása következik.
Hászbárá az újságírásban az izraeli köztudatban napi szinten ismert és elismert megnevezése a zsidó állammal kapcsolatos kommunikációnak. Annak ellenére, hogy izraeli viszonylatban általában mindenki azt hiszi, tudja, mit jelent, valódi célját, az Izraellel kapcsolatos hír-objektivitás mellett elkötelezett törekvéseket az átlag hazai olvasó már kevésbé érti vagy értelmezi, következésképpen nem is érzi fontosnak. Ennek az is lehet az oka, hogy a helyi jobb-, illetve baloldali média sokszor radikálisan szélsőséges törekvései mellett vagy ellenére az olvasók megőrzik józanságukat, vagyis az izraeliek többségének van realitásérzéke. Tudják követni, hogy mi is történik valójában az országban, és pontosan ezért sem merül fel bennük a kétely, hogy egy olyan olvasó számára, aki sosem járt még Izrael környékén sem, és egyáltalán nem ismeri a közel-keleti helyzetet, mennyire nem magától értetődő a sorok között olvasva kisilabizálni az igazságot.
Az igazság természetesen relatív. Jó és rossz értelemben vett kivételek mindig voltak és lesznek. Izraelben a radikális nézeteket valló olvasók a potenciális célzottjai a szélsőséges médiának, akik tudatosan készülnek a következő, várhatóan a mérleg nyelvére kihegyezett kormánykoalíciós tárgyalásokra. Politikai nézeteik és médiaigényeik messze állnak az objektivitástól, attól függetlenül, hogy híven vallják: szempontjaik kimerítik a hászábárá fogalmát. Az Izraelen kívüli média, és most szorítkozzunk általában a magyar nyelvű újságírásra, kevés kivételtől eltekintve tudatosan vagy egyszerűen hanyagságból hagyja ki az objektivitás mércéjét a hírekből és az elemzésekből. A nem tudás vagy a radikalizálódás persze önmagában még nem mentesít, káros következményei az olvasók félrevezetésében nyomon követhetőek. A félreértelmezés és nem tudás áttétei olyan fogalom-értelmezési kérdéseket vetnek fel, mint például a konferencia témafelvetése is: “Áruló az, aki kritizálja saját kormányát?” A hazaárulás kérdése megosztó abban az esetben, ha Josephus Flaviushoz vagy Kasztner Rezsőhöz kötjük, manapság az újságírás szempontjából is felvetődik. Kevésbé megosztó, mert nem releváns, de a hazaáruló újságírás vitára érdemes szempontokat vet fel, mint például: hogyan írunk mi (izraeliek), avagy egy izraeli-magyar újságíró vagy szerkesztő mércéje szerint fel lehet és fel kell-e venni nyíltan a harcot egy évtizedek óta célirányosan formált, történetesen magyar nyelvű olvasói igénnyel szemben az objektivitás jegyében?
Nagyjából ez lenne a hászábárá célja, feltéve, ha mindenek előtt meg tudunk szabadulni rossz beidegződéseinktől.
Amikor a rendezvény főszervezőjével és házigazdájával, Politzer Krisztával váltottunk pár szót az előadással kapcsolatban, azt javasolta, hogy a téma címe magyarra fordítva legyen országimázs.
Egy újabb rossz beidegződés.
Az izraeli-magyar újságírás és természetesen az olvasók körében a hászbárá valamilyen kormányoldalhoz köthető negatív dolgot jelent, a szó felvetése kapásból az országimázsra asszociál, egy olyan negatív élmény képét jeleníti meg, ami valószínűleg nem is az izraeli, inkább a magyarországi kormányzati országimázst szimbolizálja az olvasók és újságírók emlékeibe rögződve.
Hazai viszonylatban a hászbárá tudományos diszciplínaként van kezelve, pontos értelmezése lezáratlan vita tárgya, jelentése nagyjából „közösségi diplomácia”. Szó szerinti fordítása „magyarázni, elmagyarázni valamit”. Ennél természetesen jóval többről van szó. Egyrészt kategorizálható, mint kormányzati és független média- és civil hászbárá, és ezen belül is létezik politikai és turisztikai értelemben vett kommunikáció. A kormányzati politikai hászbárá valóban nem szerencsés, hiszen elkerülhetetlenül átcsúszik önfényező pártpropagandába, ha lehet, még ennél is nagyobb baj, hogy sokba kerül és nem célravezető. Kipróbáltuk a 4il kormányzati hászábárá oldalt. Tapasztalatunk igazolja az előző megállapításokat: annak ellenére, hogy a kormányzati propagandát sikerült minimalizálni, az eredmény nem igazán értékelhető, nem is jó és nem is rossz.
Az obejktív kommunikáció a független média felelőssége. Legalábbis kellene legyen.
Az úgynevezett turizmus-imázs könnyű feladatnak tűnik, és ennek megfelelően eredményes is. Izraelről vendégváró, inkább pozitívan objektív képet sikerült festeni az idelátogató turisták számára. Természetesen egy vonzó nyaralókép bemutatása valamennyire begyűrűzik a politikai megítélésbe is, de azt senki nem várhatja el, hogy hogy kellemes koktélozás közben a parton megváltozzon az idelátogatók Izraelről alkotott véleménye – annál is inkább, mivel az olvasók folyamatosan ki vannak téve az Izrael-ellenes híreknek.
Gadó János a Szombatban találóan hasonlítja a média tevékenységét Izrael rituális befeketítéséhez. A tudatos és könnyelmű, nemtudáson alapuló újságírás – legyen szó hírszerkesztésről vagy elemzésről – akarva, akaratlanul támogatja az egyik legerősebb fórumtól, az ENSZ-től eredeztethető rituális befeketítést. Ekkora ellenerővel szemben, amikor egy átlagolvasónak Izraelről a bojkott és az ártatlan palesztinok és főleg gyerekek életét követelő izraeli katonák képe jelenik meg, az igazi hászbárá felelőssége az izraeli médiára hárul, jelen esetben az izraeli magyar független médiára. Könyvtárnyi irodalma van, hogy milyen mértékben kellene Izrael érdekét védeni, akkor is, ha belpolitikai szemszögből egy újságíró úgy érzi, joga van kritikával élni a belpolitikai kormányzással szemben. A vita meddőnek bizonyul, ok és okozat ellenében a helyi magyar média újságírói, igazodva a trendhez, folytatják a szélsőséges süket párbeszédet, amelynek vesztesei a valóságról mit sem sejtő, leginkább Izraelen kívüli olvasók lesznek.
Izraelben, azt hiszem, duplán érvényes az a mondás, hogy két zsidó három véleményen van. Vagyis a hármat szorozd meg még kettővel, emeld négyzetre, és akkor megkapod a végeredményt, de a helyes válasz akkor sem biztos. Látszólag szörnyűnek tűnik, de mégis ilyen elven működik az izraeli demokrácia, és ez a helyi sajtószabadság alapja is. Büszkén állíthatjuk, hogy működik. A hazai magyar médiában a vélemény-különbözőség erősíti a szabadságot, a határ a csillagos ég. A globálisan elvárt siker mégis elmarad. Oka elsősorban, hogy valójában a helyi magyar média ereje kimerül a szlogenek gyártásában, és úgy tűnik, senki nem számol azzal, hogy a hazaáruló és bűnöző Netanjahu versus a jótékony filantróp Soros avagy a bűnöző Steinmetz, az izraeli katonák versus ártatlan palesztinok kétes hitelességű hírekbe ágyazott Izrael-képének jelentését másképpen értelmezik Beer Sheván, Pesten versus Budán, és másképpen Londonban illetve New Yorkban. Az izraeli magyar újságíró feladata semmivel sem különbözik az általános újságírói elvárásoktól. Az objektivitás mércéje alapján nem összekeverni a hír és elemzés anyagát a véleményrovattal, a szélsőséges nézetek javára pedig nem mellőzni az árnyalatokat. Pedig volt kitől tanulni.
Nevezett izraeli újságírónak egy londoni drámaíró barátja levelezőlapon tette fel a következő kérdését: “Azt beszélik Londonban, hogy az izraeliek kínozzák a palesztin foglyokat, igaz ez?”
Ezt válaszolta: “…nem tudom, igaz–e, de remélem, hogy igen.”
Kevesen társítanák Tomi Lapidhoz ezt a választ, ismerve híres humanizmusát, de aki ismerte munkásságát, tud olvasni a sorok között. A lapidos válasz, mint mindig, kétértelmű és aktuális, harminc évvel keltezése után is:
“Arnold, aki okos zsidó volt, megértette, hogy természetesen nem a foglyok kínzását támogatom, hanem az háborít fel, hogy a magafajta emberek, akik nyugodtan élik kellemes életüket Londonban, megengedik maguknak, hogy kritizálják egy terror sújtotta kis ország mindennapi életét, amelyről fogalmuk sincs.
Azóta nem alkalmatlankodott többé a kérdéseivel.”
Tomi Lapid korszakot és új stílust jelent az izraeli magyar újságírásban (is), érdemes újból elővenni és többször is elolvasni, ha netán kétségeink támadnak. Tomi Lapid mércéje támpont, híresen fehér-fekete nézeteket vallott, ateistaként hüpe alatt házasodott, vitatkozott újságíróként és politikusként, elismerte, hogy a 67-es határok még sok gondot fognak okozni, de nem csinálta volna vissza, és bár ateista volt, mégis mély érzelmekkel idézte a híres mondást: ”a Templom-hegy nálunk van.”
Végezetül, a hászbárá terhét és felelősségét nem véletlenül hárítottam az izraeli magyar sajtó képviselőire, mindenkire gondolok, azokra is, akik nem voltak jelen az előadáson. Volt ebben egy kis hucpanit személyeskedés is, de most következik a lapidos fordulat. Azért hárítottam mindent az izraeli magyar újságírókra, mert reméltem, hogy a mostanában új életre kelt hazai média képviselői, akik között kiváló képességekkel rendelkező újságírók és jelöltek ragadnak nap mint nap virtuális tollat, tudnak olvasni a sorok között.
Gadó János előadása:
Az ujkelet.live tulajdonos főszerkesztője, a tel-avivi Drory Könyvtár alapítója
