Izraelben nem nehéz visszamenni pár ezer évet az időben, általában elég, ha építkezni kezdenek, rögtön kifordul a földből valami, jöhetnek a régészek, persze hozzák magukkal a Bibliát, és máris benne vagyunk a sűrűjében.
Nem nehéz érdekes szombati kirándulást sem kitalálni – most egy olyan túrát javasolok a történelmet kedvelőknek, amelyből egy nap alatt színes-szagos betekintést nyerhetünk a zsidó törzsek honfoglalásától a babiloni fogságig az első Szentély szinte teljes időszakára, és mindez az ország közepén, még világgá sem kell menni érte.
Induljunk Modiin mellől, a Kanada park Ajalon-völgyre néző kilátójából: Csodálatosan rálátunk balról a ma már százezres Modiinre, az izraeli alföldön zajló építkezések utóbbi két évtizedének egyik ékességére, jobbra pedig ellátunk fel a Júdeai-hegyekre, ahonnan egykoron, kb. i. e. 1200 körül bejöttek őseink hont foglalni. Szemben velünk a mai határvidék a palesztinokkal, egy telepesfaluval és egy iparteleppel, amelynek termékeit bojkottálnák a bojkottra vágyók, de amelynek működése mégis kenyérhez juttatja nemcsak az innen élő zsidókat, hanem az ottan lakó palesztinokat is.
És itt szemben, a „miért éppen ide kellett telepítenünk a ciszjordániai határ túlfelére” konfliktus kellős közepén felvillan egy régi csata képe – úgy tűnik, ezen a vidéken mindig állt a bál.
Nem árt, ha kezünkben a Biblia, Józsué könyve, mert éppen itt, ezen a mezőn, a valamikor volt Gibeon mellett volt az a bizonyos honfoglalás kori csata, amikor csodát tett értünk az Örökkévaló (hogy is ne lenne a javunkra, mi írtuk a Bibliát). A történetet az Izraelinfón is lehet olvasni itt. Kicsit mászkálhatunk aztán a Kanada parkban, de nem árt sietni: sok a dolgunk, ma még el kell jutnunk a babiloni fogságig.
Kocsiba ülünk hát (a merészek biciklire is pattanhatnak), és elgurulunk a hármas úton a nahsoni kereszteződésig, és ott balra megyünk a 44-es úton egy barna tábláig, ami a Haim Weizmann elnök tiszteletére ültetett erdőbe visz minket. Ott felmászunk Tel Tzora dombjára, ahonnan szép a kilátás a Szorek folyó völgyére. Észak–déli irányban négy folyó, nyáron kiszáradt patakmeder alkotja a júdeai alföldet: az Ajalon, a Szorek, a HaEla és a Lakis, hordalékukkal termékeny földet teremtve ma nekünk, akkoriban, a letelepedés után pedig Saul, Dávid és Salamon királysága lakóinak, majd a szétválás után a délebbi Júdeai Királyságnak.
Ebben a völgyben is van persze csodálatos bibliai történet. Jól meggyűlt már akkor is a bajunk a palesztinokkal, akarom mondani akkor éppen a filiszteusokkal, de rá se ránts, nekünk, illetve Sámsonnak titkos hatalmat is adott a Jó’sten, más kérdés, hogy egy csinos filiszteus nőért, Deliláért lemondott mindenről. Sebaj, így jár, aki nem a fejében hordja az eszét – mi viszont igen, úgyhogy pontosan tudjuk, hogy noha Sámson valóban ezen a vidéken élt a Biblia szerint (már ha történelmi, és nem népmesei figurának teintjük), de a dombtetőn lévő Sámson sírja nevű szent hely csak sarlatánság. Valójában egy középkori sejk sírja, mint oly sok más szent sír ezen a vidéken. A főleg Észak-Afrikából elszármazott látogatóközönséget ez az apró tudományos mellékkörülmény nem érdekli, úgyhogy minket sem. Végül is akár éppen ott is lehetne a sírja, hiszen valahol itt van eltemetve, a Szorek völgyében…
Ők csak imádkozzanak, mi megyünk tovább Tel Bét Semesre, amihez még parkoló sincs, pedig az is igen érdekes hely. A Tel-Avivi Egyetem régészei kiásták még mindig itt, a Szorek-völgyben az egykori Bét Semes egy részét, egy bizánci kolostort és az első Szentély kori város maradványaiból egy ciszternát, meg a helyi uralkodó házát. Itt se dobjuk el a Bibliát, mert ha a völgy bejárata felé nézünk, lelki szemeinkkel felidézhetjük azt a történetét, amelyben a filiszteusok visszaküldték Bét Semesbe hadizsákmányukat, a rájuk csak gondot és bajt hozó frigyládát.
Vissza a kocsiba, és irány a következő kilátó, amiről a HaEla völgyet látjuk be Tel Azekáról. Ha lenézünk, akkor itt is egykori izraeli–filiszteus viszályunk egyik állomását látjuk. Itt Dávid és Góliát csatájának örülhetünk – mindig mondtam, hogy többet ésszel, mint erővel.
Eddig mindig győztünk (mondtam már, hogy mi írtuk a történelmet?), de a következő romnál nem lehet letagadni a kudarcot. Tel Lakisra igazítjuk a GPS-t, az első királyság Jeruzsálem után második legnagyobb városára, amit a babiloniak úgy szétvertek, hogy többé sohasem tért magához.
Itt aztán meg-megállunk a romvár bús düledékein – persze kezünkben a Bibliával, a Királyok és a Krónikák könye is leírja a város pusztulását i. e. 701-ben, amely a babiloni fogság egyik fontos eseménye volt.
Mire ide jutunk, lassan beesteledik, de sebaj, mert tartalmas nap van mögöttünk: északról délre bejártuk az Izraeli Királyság, majd a Júdeai Királyság történetének több fontos állomását, és a végén még el is sirathattuk a túlerő martalékául esett ősöket.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
