Hol is kezdjem szürreális halloweeni utazásom meséjét? A két október végi napot, melyet didergősen Budapesten töltöttem, holott az elején még örültem, hogy légkondi nélkül is hideg van?
A levelek már nem úgy sárgulnak mint rég, vagy ahogy képzeletemben sárgulniuk kellene.
A nem is oly késői hazaindulással kezdjem, a barátokkal töltött este után? Vagy a Klauzál téri, minimál-modern dizájn pubbal, ahol találkoztunk, amely jótékony szervezeteknek ad helyet és segítséget, akik a hetedik kerületi önkormányzat zaklatásai ellenére – mert ők a tíz embernél nagyobb „rendezvény” bejelentési és engedélyeztetési kötelezettségére hivatkozva, újabb és újabb fortélyokat kieszelve igyekeznek meggátolni – mégis folytatják a hétvégi ételosztást a rászorulóknak?
Hazafelé a buszon hallóvínező fiatalok mindenhol, kifestve démonian, hol halottnak, hol boszorkánynak. Nevetek magamban, ez a nemrég piros betűssé tett vallási ünnep, a mindenszentek, a kormányzat befekvése a klerikális erőknek, a szerintük vallásos áhítatra vágyó szavazók megnyerésére, végül is egy olyan, idegenből hozott ünnepet honosított meg Magyarországon, mint a Halloween. Ami mindennek nevezhető, csak a keresztény Magyarország hagyományai ápolásának nem.
Az Orbán-kormány bizony itt szépen orron koppintotta magát. A csapból is a kedvezményes gyertyavásár meg az ünnep kegyeletes megtartását hivatott hirdetések folynak. A busz most más úton száguld, mint kora délután a villamos, amivel jöttem. Elkerüljük a Katinyi mártírok terét, melyet nyelvét törve, szinte érthetetlen intonációval közöl a gépi hang. A Szent Margit Kórházat is, gyerekkorom Margit kórházát. Mennyivel jobban szerettem, amikor nem kellett ennyire tudni e szentséget. Visszajöttek a szentek, és velük a régmúlt szomorú nyomora, a társadalmi kasztok reménytelen átjárhatatlansága.
Aztán háromnegyed tizenegykor a Flórián térre érve egyszerűen elakadtam. Messze száguldozó taxik. Sehol egy busz. Sajnálom, mondja az egyik lámpánál utolért taxis, mi is emberek vagyunk, és halottak napja miatt nem dolgozik a legtöbb kolléga. További háromnegyed órát ácsorgok a lassan nulla fokhoz közelítő éjszakában, majd végre felvesz a hegyre vivő utolsó járat.
Másnap barátaimmal a Római-parton sétálunk. Ősz van, ami úgy hiányzik nekem Izraelben. A platánok nagy, tenyereket idéző, sárgult levelei szinte a Dunát érik. A pára felfogja a zajokat és eloldja az avar illatát. Milyen jó is ez! – szippantok mélyeket a levegőből. Nézem a füvek, levelek formáját, megújítani az emléküket arra az időre, mikor ismét messze leszek.
Veszünk hekket a parti hekkesnél, de megenni nincs időnk, mert a vendégek, unokatestvéremék már ott várnak anyu nappalijában. Sebaj, bár a délutáni teához nem megy, de együk meg együtt. Az alumíniumfóliát kigöngyölve egy tálra borítom, felvágom az asztalnál. Unokatestvérem szabadkozva ül át a nappali másik sarkába, hogy valahogy most bántja ez az erős halszag, de ne zavartassuk magunkat. Illemtudó kamaszgyerekei sem nyúlnak a halhoz, se öcsémnek szintén kamasz fia. Hamarosan az én lelkesedésem is alábbhagy, bár nem érzem bántónak a szagát, de valahogy száraz, és túlsózott.
Öcsém viharzik be. Sietve üdvözöl minket, majd felkapja az asztal mellett felejtett hekkes zacskót, és beleteszi a magával hozott, piros műanyag szélellenzővel ellátott mécseseket. Gyere, szól a fiához, indulunk a temetőbe.
Ne viccelj, egy zsidó temetőben akarsz gyertyát gyújtani mindenszentek alkalmából, fordulok hozzá, s hogy meg ne sértsem, nevetésemet elfojtva. Őt ez nem érdekli, nála így szokás, feleli, majd elszáguldanak.
A hal helyére anyám csodálatos diós csigája kerül az asztalra. Még évődünk egy darabot. Bármikor mehetünk gyertyát gyújtani, mondja unokatestvérem, a nagy idők tudója, kivéve egy napot az évben: november elsejét… Nekem semmi bajom a legismertebb zsidóval, Jézussal, sőt büszke is vagyok rá, hiszen a miénk – fűzöm hozzá -, de azon ünnepeket ki nem állhatom, ahol a háttérben a hatalmat sejtem sertepertélni a vallásos érzelmekre apellálva.
Nem is telik el sok idő, s mint egy színdarabban, ismét belép öcsém fia. Végül is szép volt, ül le mellénk. A zsidó temetőben is voltak ám gyertyák. Vagy ötven is lehetett. Na és a zacskó, az rossz választás volt. Már az autóban majd elájultunk a halszagtól! A gyertyákat meg halszagúan tettük a sírokra. Ekkor már fuldokoltunk a nevetéstől. Újmódi szagosítás! Halszagú gyertyák a halottaknak!
Nem bírom megállni, és tovább srófolom a kedélyeket.
De hát tök fölösleges temetőbe járni – hökkentem meg kijelentésemmel a többieket -, hisz testünk anyagának nagyja életünk során az illemhelyen át távozik , és csak elhanyagolható kis rész, az utolsó sejtszett, mely végül is eltemetésre kerül belőlünk. És ha ez így van – és ez tudományos tény -, akkor az emléktáblákat inkább a vécékagylók mellé kéne állítanunk, mint a temetőkbe.
Kis értetlenkedés, vita után el kellett fogadniuk támadhatatlan logikám, és ismét felharsant a nevetés… Így mulattattuk magunkat 2017 novemberének első napján, Budapesten.
Festőművész
