Nem terveztem, hogy elmegyek a tel-avivi Nick Cave koncertre, már vagy húsz éve nem hallgattam a zenéjét, de a Bodi úgy döntött, nem a közeli Bécsben, hanem velünk akarja megnézni legkedvesebb zenészét, és eljött Izraelbe egy langyos novemberi hétvégére a családjával meg négy belépővel.
Jóval a kezdés előtt kiértünk, mert izgultunk, hogy nem lesz parkoló, sorba kell állni, de szinte üresen fogadott a Nokia-csarnok, a Maccabi Tel-Aviv óriási kosárstadionja. Az izraeliek nem a pontosságukról híresek, és még a kezdésként megadott 9 órakor is több száz hely üres volt – azt hittem, fake news volt a hír, hogy minden jegy elkelt. De 9:20-ra mindenki beért, csak akkor kezdett Nick – hogy két és fél órára elvigyen egy földön-/Közel-Keleten kívüli bolygóra.
A színpadon csak a zenészek voltak, Nick szinte kizárólag a pódiumot elválasztó fotós-árok másik oldalán, a közönség közvetlen közelében lévő sávon mozgott hosszában.
Már az első számnál – Feel my heart beat – odahúzta a kinyúló kezeket a szívére, ráfeküdt az első sorokra, aztán az arcukba üvöltötte: BANG! BANG! BANG!
Feltétel nélkül átadta magát neki a közönség: Nick egy űrlény (hiszen úgy is néz ki fekete hajával, furcsa arcával és a sovány testére szoruló öltönyében), a Nokia stadion egy ufó, az izraeliek pedig saját akaratukból elraboltatták magukat egy pszichedelikus űrutazásra. Hagyta, hogy ölelgessék és fogdossák, rájuk mászott – de amikor a Don’t touch me! szólt, fegyelmezetten visszavonultak; itt már világos volt, engedelmeskednek neki és megbíznak benne, hogy másvilági erejét csak jóra használja majd.
Nagyon magasan, oldalt ültünk, de a hangzás tökéletes volt, és bár nem vettünk részt a lent zajló orgiában, az ufó karzatáról nemcsak a koncertet, hanem azt is láthattuk, mit művel lent Nick a közönséggel.
Iszonyatos energiával énekelt, üvöltött, táncolt, rúgott, és Bad Seeds zenészei is – pedig már mindannyian jóval hatvanon felül lehetnek. Csak nagy ritkán engedett meg magának egy kis „pihenést” – például amikor zongorán kísérte az Into my arms-ot.
Az ufó végül teljesen elrugaszkodott Tel-Avivtól, Izraeltől – de senki nem bánta, hogy szinte fájdalmasan végeérhetetlen számokkal húzzák fel őket egyre feljebb és feljebb a valóságtól. Az éneklésen kívül nem beszélt, nem mondta, hogy szereti Izraelt és leszarja a BDS-t, de ez minden mozdulatából és artikulálatlan üvöltéséből érezhető volt.
Bármit megcsinált a közönség, amit Nick kért, a ritka csöndekbe egy-egy Thank you Nick!-et kiabáltak be.
Amikor befejeződött a hivatalos rész, teljesen sötét lett, de senki nem mozdult, egyre többen kapcsolták be a mobilok lámpáját, és most már tényleg csillagos világűrnek nézett ki a stadion.
Nick visszajött még egy fél órára – és ettől elszabadult a profizenész-pokol: Up jumped the Devil.
A következő szám első sorai után kiment a nézőtér közepére, Jézus–marslakóként lépkedett az emberek tengerén, kézről-kézre adták, ölelgették, amíg tapsolt, a mellette álló foghatta a mikrofonját.
Nem hittem, hogy az izraeliek ezt nem használják ki – de mégsem, visszaengedték a színpadra, és akkor végleg elengedte a gyeplőt: felengedte a közönséget a pódiumra.
De ők ott is azt tették, amit kért: Dance! Sit down! – a közönség pedig engedelmeskedett. És akkor meglátott egy gyönyörű fiatal srácot – maga mellé hívta, megölelte, nézte, de nem giccsesen, hanem ahogy az ember a fiával csinálja (amit ő már nem tehet meg, hiszen 15 éves fiát tragikus körülmények között néhány éve elvesztette). Vele énekelte a Push the Sky away-t, aztán a dal végén kiment, a zenészek kapták a végső tapsot – megérdemelték.
Vége. Kivonul a közönség, most látom, hogy az átlagéletkor 40 körül van. Kint állnak az óriási limuzinok, tanakodunk, megvárjuk-e, hogy kijöjjön Nick. Sokan ácsorognak, biztos megvárják. Mi mégis tovább megyünk, egyedül alszik otthon hat gyerek – és a stadion melletti 40 emeletes, kivilágított felhőkarcolót bámuljuk. Látni az oldalán, ahogy suhan fel a lift. Mindannyian egyetértünk abban, hogy Nick nem is a limuzinnal távozik innen, hanem ott van a liftben, ami nem áll meg a végén, hanem kilövi a Marsra.
Kösz, Nick!
Ügyvéd, az Izraelinfo állandó szerzője. Az ELTE ÁJTK-n és a CEU alkotmányjogi karán végzett. 1995 óta él Izraelben. Jogászként dolgozik egy magáncégnél, mediátor (bírósági közvetítő). Izrael központjában él férjével és négy gyermekükkel. Hobbija az állampolgári ismeretek és az izraelinfo.com magazin, aminek főszerkesztő-helyettese.
