Az egyikőjük nagyobb termetű volt és vörös, a másik kicsit kisebb, szőrösebb és fekete. Mind a ketten minden áldott nap a kikötőben ülve várták, hogy a lány odaérjen. Sokáig nem merészkedtek a közelébe, csak messzebbről figyelték. Persze hangoskodtak, hogy felhívják magukra a figyelmet – fennhangon vitatták meg a nap érdekes eseményeit. A lány imádta nézni őket, ők pedig szinte lubickoltak ebben a kedves figyelemben. Lassan kerültek egymáshoz közelebb. Eleinte a kávézó előtt ücsörögtek, majd a lánnyal szomszédos asztal körül lebzseltek, mire végül hosszú hetek után leültek mellé. A lány ezúttal is salátát evett rákokkal. Szeretitek a finom kis rákocskákat, mi? – kérdezte, és egy-egy kis rákfarkat eléjük tett. Ők hálás tekintettel néztek rá, majd rohamtempóban megették, várva a következő falatot. A lány megsimogatta a fejüket, a fekete dorombolni kezdett. Hízelgő éhenkórász! – gondolta a vörös, és a fejét a lány tenyerébe nyomta. Hízelgő éhenkórász! – gondolta a fekete, és a lány ölébe feküdt. Hízelgő éhenkórászkáim! –mondta mosolyogva a lány, és kettétört egy falat rákot, hogy elossza közöttük.
