Ben Gurion, Izrael legendás első miniszterelnöke jól ismerte Izrael földjének történelmét, és mert nagyot álmodni: virágzó jövőt tervezett a Negev sivatagba. Azt akkoriban könnyűszerrel megszerezhették a cionisták, hiszen ott semmi sem volt a kopár sziklákon, a sivatagi gyomokon, és a használhatatlan, löszös földön kívül. De Ben Gurion tudta, hogy a múltban is élet sarjadt a tüskés gizgaz között, s nyomában hetiszakaszunkban mi is felfedezhetjük a sivatag csodálatos, életteli világát.
Kezdjük a terep bejárását egy kilátóhelyen, ahonnan gyalogtúrákra is elindulhatunk, ha éppen jó az idő, vagyis se téli sivatagi szélvihar, se negyven fokos nyári tűző nap nem kerget vissza a várakozó kocsihoz.
Ha a 227-es út melletti Maale haAkrabim, vagyis Skorpió-magaslatnál lévő kilátónál körülnézünk, minden irányban csak sivatagi sziklákat látunk, pedig a néma felszín alatt beszédes múlt rejtőzik. Előttünk egy római erődrendszer lapult a szemközti dombokon, mert már akkoriban út vezetett errefelé Egyiptom és a Vörös-tenger, valamint a titokzatos Arábia felől, a Holt-tenger túlsó partjától Gáza, a kikötő felé.
Róma után hosszú szünet, majd az angolok is éppen ehhez a kanyarhoz értek, s 1927-ben utat építettek pontosan azért, amiért a korábbi birodalom tette. Ez az út 1948-ban Izraelé lett, ez vezetett Eilatra az ötvenes években, noha két autó nem fért el egymás mellett a szerpentineken. De akkoriban a forgalom is gyér volt errefelé, ki álmodott – persze Ben Gurionon kívül, – évi 3,5 millió turistát az országba? Így aztán 1954-ben egy órába telt, mire az első autó megjelent, hogy segíthessen, amikor egy Jordániából átszivárgott beduin terrorcsoport megtámadta az Eilatról jövő Egged járat utasait. Tizennégy halott, egy teljes család, gyerekek is az áldozatok között.
Eltemették a halottakat, és új, biztonságosabb utat építettek Micpe Ramon felé. Továbbmegyünk, ahogy akkor is továbbmentek. Következő állomásunk az Eli kilátó a Kis Kráterre, a Makhtes Katanra. A 227-es úton egy földút egészen közel visz hozzá egy katonai létesítmény oldalán. Csak addig kell haladni az ösvényen, amíg el nem áll a szavunk az elénk terülő látványtól. Akkor megérkeztünk.
A világ végén járunk, pár évtizede csak a beduinok tudtak a kráterek csodájáról, de számukra ez az élet olyan természetes színtere volt, mint nekünk a tahana merkazit, a központi buszpályaudvar: talán észre se vették leírhatatlan szépségét. A cionista mozgalom kellett felfedezéséhez. Amíg a negyvenes évek elején Európa háborúzott, addig Erec Jiszróelben kirándulni és gyakorlatozni jártak a cionista fiatalok, és útjaikon sorra rátaláltak a kráterekre. Nagyot néztek, hogy ilyen is van, s nyomukban a szerveződő félig illegális hadsereg, a Palmach fiataljai úgyszintén. Természetesen azonnal elvi kérdést csináltak megmászásukból, és a többi már történelem: itt állunk és nem kapunk levegőt.
Most hosszan magyarázhatnám a kialakulását, hogy tengeri üledék, hegyek felgyűrődése, újra tengeri üledék, kopás, Holt-tengeri törésvonal, folyók eróziója, de minek? Úgy szép, ahogy van, a világon csak öt ilyet készítettek kemény munkával a természeti erők, és ebből három nekünk jutott, kettő meg a Sínai-félszigetre Egyiptomnak.
Geológiai magyarázatok helyett vérszemet kapunk, és előbb beállunk a 225-ös út mentén a színes homokos parkolóba, és mindenféle színes homokot töltünk szuvenírnek egy műanyagpalackba, mert otthon kacatból sohasem elég, s aztán felmegyünk a nagy kráter, a Makhtes Gadol kilátójára is az Avnon hegyre.
Csodálatosan festői, holdbéli, halott táj mindenfelé. Nehéz fokozni az előző kilátó látványát, de itt sikerült. Aki ezt nem látta, az csak átfutott Izraelen, mai hetiszakaszunk egy kötelező turistalátványosság.
Ha már erre járunk, estére sétáljunk egy nagyot Jeruhámban, az ötvenes évek elején idetelepített tízezres városkában. Régen errefelé az számított sikeres embernek, aki máshol tudott egzisztenciát teremteni, de ma már más világ van. Egyre népszerűbb, most kell odaköltözni, ha el szeretnénk csípni egy telket jó áron. Változnak az idők, csökkennek a távolságok, interneten is lehet dolgozni, s épülnek a vonatsínek országszerte. Nem mindenki akar a Rothschildon lakni, s ha szeretjük a kihívásokat, a minőségi életre kiválóan alkalmas lehet ez a különleges, Csipkerózsika-álmából ébredező városka.
És ha szociálisan is érzékenyek vagyunk, akkor szálljunk meg Jeruhámban vagy Micpe Ramonban. Segítsük a krátereknél élőket: virágozzék az élet a sivatagban. Olyanok ők, mint a rotem (fehér kákaborsó), a sivatag egyik ékessége, mely a túlélés érdekében leveleit is lehullatja, szárával fotoszintetizál, de megkapaszkodik a földben, és megmarad a leghevesebb szélviharokban is. Merész és áldozatkész emberek élnek arrafelé, s nagy szükségük van a bizniszre ott, a világ végén.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
