Új korszakhoz ért turista hetiszakaszunk. Nagy levegőt veszünk, vallásosak a mikvébe is elmehetnek, de a minimum a kézmosás: mai kirándulásunkon bemerészkedünk Jeruzsálembe. Nem egyszerű feladat a zsidó nép örök fővárosának becserkészése, ráadásul a rend kedvéért a kezdetektől indulunk, amikor bizony még nem volt sem a zsidók, sem Izrael fővárosa, teljesen függetlenül Donald Trump vagy bárki más mégoly hangzatos kijelentésétől.
És nemcsak semmi köze nem volt a zsidókhoz, illetve a honfoglaló, manapság izraelinek nevezett törzsekhez, hanem még csak nem is ott volt az eredeti város, ahol a mai óváros van. A régészet nehéz helyzet elé állította a politikusokat, és Jeruzsálem jobb- és baloldali világnézetű szerelmeseit egyaránt, mert ha a Dávid király elfoglalta legősibb várost keressük, akkor el kell hagynunk a középkorban felhúzott szépséges mai városfalakat, és az 1948-tól 1967-ig Jordániához tartozó, kelet-jeruzsálemi Sziluán arab lakónegyedhez tartozó Vadi Ilve környékén kell keresgélnünk, a mai óvárostól délre.
Tehát ismét bakancsra fel, s meg se álljunk Dávid városáig! A jeruzsálemi központi buszpályaudvartól az egyes busz elröpít a Kotelhez, vagyis a Siratófalhoz. Ott esetleg betehetünk egy cédulát a falba (ott elhelyezett vágyaink kipróbáltan megvalósulnak, kopp-kopp-kopp), de utána gyorsan induljunk a városfal felé, s a Siratófalnál lévő Szemét-kapunál balra fordulva folytassuk utunkat olyan száz méteren át az Olajfák-hegye irányában lejtmenetben. Az első sarkon forduljuk jobbra, és olyan húsz méter után az utca bal oldalán meglátjuk Dávid városának bejáratát. Ott vannak díjmentesen és belépőért látogatható helyek egyaránt.
Balra menjünk fel a lépcsőkön egy kilátóra és szusszanjunk egy nagyot: alattunk a háromezer évvel ezelőtti Jeruzsálemet rejti a föld, azt, ami a honfoglaláskor Benjámin és Júda törzsének jutott, a határvidékükön volt, de egyik sem tudta elfoglalni. Egyre többet tudunk eleink világáról, de amit nem tudunk, az még ennél is sokkal több: ebben a nagyon finom sajtban bizony több a luk, mint az anyag. De vágjunk bele lendületesen.
Már i. e. 4500-tól éltek ezen a vidéken, merthogy volt egy forrása, és az állandó édesvíz letelepedésre, földművelésre csábította a bronzkor emberét. A forrás melletti dombon élő kánaánita népek fallal vették körül egyre városiasabb településüket – és persze életadó forrásukat –, noha biztonságukat többé-kevésbé a természetes védelem is garantálta, mert ugyan alacsonyabban volt a környező helyeknél, de mély természetes árok-völgy vette körül szinte minden oldalról.
A Biblia szerint a jebusziak lakták a várost, velük harcoltak az i. e. 1200 körül megjelenő izraeli honfoglaló törzsek, de ebbe a falatba beletört a bicskájuk, és csak Dávid foglalta el i. e. 1000. körül. Igen ám, de kik is voltak ezek a népek? Az izraeli régészek, legnagyobb megrökönyödésükre, amikor 1967 után kutatni kezdték az akkoriban mindössze 60 holdas dombocskát, amelynek 1500 lakója lehetett, nem találtak semmiféle egyedi, „jebuszi” kerámiát vagy nyomot, minden csak amolyan netto kánaáni volt, mint a kor többi városában, városállamocskájában. Szóval Jeruzsálem első rejtélyének könyveljük el Dávid előtti lakóit, akiket saját „nemzeti” névvel jelöltek meg eleink, de mi ma nem látjuk sajátos kultúrájuk nyomait.
Dávid elhatározta, hogy fővárosát Hebronból éppen ide helyezi át, valószínűleg mert a törzsek közti senki földje volt, és az egységes zsidó királyság megteremtéséhez fontos volt, hogy ne egyik vagy másik törzs területéről irányítsák az országot.
Sámuel és a Királyok könyve meséli el meglehetősen homályosan elfoglalását, amit Joáv Ben Curia hadvezér hajthatott végre valamikor i. e. 1006-ban. A cinor (צינור) szó szerepel a szövegben, amit ha már akkor is mai értelmében használtak, akkor a kánaánita népek kőbe vésett első vízelvezető csatornáját jelölheti, amivel a földekhez vezették a Gihon forrás vízét. Ezen juthattak be a ravasz hódítók.
A Biblia rögzíti a korabeli pszichológiai hadviselés eszközeit is: „A király pedig embereivel együtt fölvonult Jeruzsálem alá az országban lakó jebusziak ellen. Azok azonban ezt mondták Dávidnak: Ide ugyan nem jössz be! Hiszen még a vakok és sánták is elűznek téged! Mert azt gondolták, hogy Dávid nem tud bemenni oda. Dávid azonban elfoglalta Sion sziklavárát, és ez lett Dávid városa. És ezt mondta Dávid azon a napon: Mindenki, aki öli a jebusziakat, nyomuljon a csatornához! Mert ezeket a sántákat és vakokat szívből gyűlöli Dávid. Ezért mondják: Vak és sánta ne menjen be a templomba!” (Sámuel 2. 5. fejezet)
Vagyis politikailag nagyon is inkorrekt módon lesántázták, levakozták Dávid alant gyülekező hadát a várfalakról kiabáló, hepciáskodó védők, mire a kellőképpen motivált, felhergelt harcosok csellel bevették a várost, ahol viszont a szövegek szerint a későbbiekben tovább élhettek a titokzatos jebuszi civilek, de el kellett tűrniük az izraeli törzsek tagjainak betelepülését, s a város pillanatokon belül a zsidó királyság fővárosaként virágozni kezdett, épült, szépült és bővült.
Szép ez így elmondva is, de még szebb, ha veszünk egy belépőt, és lemegyünk végigjárni ezt a bizonyos csatornát, mert bizony megtalálták, és látogatható. Ma nincs benne víz, a következő hetiszakaszban azt is elmesélem, miért, így elég lesz egy zseblámpa, és már neki is vághatunk a kánaánita csatornarendszernek. Korabeli házak nem maradtak, a későbbi korok lerombolták és ráépítkeztek, a legősibb rétegeket a föld gyomrában találjuk, feltéve, hogy nem vagyunk klausztrofóbiásak.
Csinos kis múzeum vezet a csatornához, amely bemutatja az ásatásokat és átvezet a későbbi korokon is. A végén a lépcső bejáratánál balra fordulva találjuk az első járatokat, melyekből egykor számos lukacskát nyitottak, hogy a Kidron völgyében kialakított teraszokon a földekhez irányítsák a vízet.
A csatornában haladva ne átkozzuk az egykori városlakókat. Ők semmiről sem tehetnek, ők nem mászkáltak itt a szűk járatokban, ez a víznek szolgált. Bejárásának ötlete csak manapság születhetett pihent agyunkban, pár ezer évvel később. A föld alatti túrákra előre fel kell iratkozni, részletek itt. Nagyszerű mulatság, mindenkinek ajánlom!
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
