Azon a héten már a negyediket törte össze, pedig még csak kedd volt. Nem is értette, hogy mehet ez ilyen gyorsan és könnyen. Eddig soha nem a másokét tette tönkre, csak a sajátját. Folyton megrepedt, meghasadt, eltört, megszakadt. Nem is győzte éveken át újra és újra összeragasztani, és újraindítani, de most, most végre rajta volt a sor, és ő törte másokét.
Felvette hát a fekete ruháját, kihúzta a szemét, kifestette a száját vörösre és végignézte a lehetséges opciókat ahol ma törni és zúzni lehet. A sarki étteremben többnyire sikerrel járt. Belépett. A kiszemeltje sármos volt, kedvesnek tűnt és fiatalnak. Már az ajtóban észrevette őt, de úgy látszott, kezdeményezni nem mer. Hosszú, macskaléptekkel ment végig az asztalok között. Ahogy az asztalához ért, az zavartan felpattant, és kihúzta neki a széket. Rámosolygott és leült. Ettől nyeregben érezte magát és pezsgőt rendelt. Kicsit csevegtek, aztán elhagyták az éttermet. A pincér szomorúan sóhajtva nézett utánuk. Néhány óra múlva egyedül tért vissza, ahogy szokott. Egy teát rendelt és elégedetten hátradőlt a székben. A pohár szélén ott maradt a rúzs nyoma. Pont, mintha vér lett volna. Amikor hazaért, kivette a táskájából a diszkréten szivárgó összetiport szívet, picit még egyszer megtaposta, majd a többi mellé tette a polcra, és lefeküdt aludni.
