Mondok egy titkot. Mikor én kisgyerek voltam, nem tudtam, hogy zsidó vagyok. Nem volt szokás a családban beszélni az ilyesmiről, én meg nem kérdeztem a nagyit, miért vezeti a recepteskönyvet hátulról, és mért van tetoválás a Margit néninek a kezén. Mikor az ember gyerek, ezek a dolgok csak úgy egyszerűen maguktól értetődőek, az az ok, hogy: csakmertazért.
Azt viszont tudtam, hogy egy balek vagyok. Egyszer, mikor arról beszélgettünk a többiekkel, hogy ki mire költené a lottó ötösön nyert nyereményét, én azt mondtam, hogy többek között szeretném kipróbálni, milyen csak úgy, egy nagy köteg pénzzel odamenni találomra egy járókelőhöz az utcán, és a kezébe nyomni. Kiváncsi lettem volna az arcára. Nem voltam ugyan túlzottan büszke erre az ötletemre, az mégis meglepett, mikor hangosan felnyerített a hallgatóság:” Mekkora egy hülyeség!”.
Ezek után kevesebbet szóltam a világmegváltó gyermeki gondolataimról, főleg mert 13 évesen családostul kiköltöztünk egy olyan országba, ahol csak zsidók élnek, és egy sem balek.
További két évtizedbe tellett, míg ismét megtaláltam valamelyest a hangom, és – ha kellett, Gandhihoz vagy Lennonhoz hasonlítgatva magamat – el mertem mesélni, mit gondolok őszintén egy-egy olyan problémáról, melyet körülöttem mindenki más erőszakkal kívánt megoldani. Mivel közben felnőttek lettünk, már nem azt mondják, hülye, azt mondják, naiv vagyok. (Hihetetlen, úgy tudják a NAIV szót kimondani valakire, mintha azt mondanák: BŰNÖS!) Jó, hívjatok csak naivnak, bár szerintem jobban passzol a dreamer, azaz álmodozó.
Mi álmodozók tudjuk egymásról, hogy ki kicsoda. Egyből kiszúrjuk például, ha egy másikkal találkozunk. Így lett nekem egy barátnőm itt Tel-Avivban, aki egyik este invitált, menjünk el valami közös ülős koncertre. Hát mentünk.
Már a helyszín, ahol a taxi letett, egészen rejtélyes volt. Tel-Aviv egyik gyárnegyede, annak is a legkihaltabbja. Egy lélek nem járt az utcán, fényeknek nyoma se. Kérdeztem is, egészen biztos itt? Egészen biztos ma? Viszont barátnőm csak bólogatott, és vezetett még beljebb, le az útról, autószerelő műhelyek és lakatosok mellett, míg végre derengeni kezdett valami fény. Fehér vaskapun át, egy kerthelységben kötöttünk ki. A földet fedő zöld gyep helyett minigolf posztó, egész jó kis hangulatot csinált. Néhány ember halkan beszélgetve dohányzott. Már ez meglepő, ugyanis Tel-Avivban senki nem beszél halkan és senki sem dohányzik. Na jó, talán picit túloztam. Aztán a kerten át eljutottunk a csodába. Ez ugyanis a hely neve: Csoda (Pele).
A Pelében minden este más folyik. Csak némi ízelítőt sorolok fel: nyílt beszélgetés alternatív párkapcsolatokról, pozitív energiák, csoportos éneklés, megbocsátás est másoknak és magunknak, stand up comedy, előadás a megvilágosodásról, közös mélylégzés zenével ésatöbbi ésatöbbi ésatöbbi.
Szinte minden este más és más agyament furcsaság, legtöbbször profi zenészekkel. Aznap este viszont péntek volt, így kabbalat sabbat volt természetesen. Azaz abszolút nem természetesen, mivel egyrészt jóval a megszokott sabatfogadási idő után voltunk, másrészt vallásos szöveg nem hangzott el, se kalács, se semmi. Kivéve azt az egy pohár bort, mely a kiddus serlegben körebejárt.
Második alkalommal már egy kosár kézműves kerámia bögrével érkeztem, amit ajándékba hoztam a helynek, amely mint kiderült, teljesen non profit alapon működik, kizárólag önkéntesekkel. 3 helyiség található bent: az előszoba, ahol teát főzhetünk és ízesíthetünk, a diskuráló, ahol ücsörögve beszélgethetünk, miközben elfogyasztjuk a péntek este felszolgált svédasztalos vegán lakomát (kb. 15 féle étel), valamint a koncertterem, mely nagyjából 120 férőhelyes, kivilágított, ágaskodó fával a közepén. Belépő nincs, csak „ajánlott adakozási összeg”. Úgy tűnik, valóban nem fognak szemet meregetni rád, ha csak kevesebbet tudsz adni, mint a kijelölt 40-70 sékel.
Legutoljára kb. százan gyűltünk össze. Egy világhírű duó zenélt, world zenét játszottak, először halkan, majd egyre nagyobb hévvel. A gitáros-énekes, Natanel Goldberg énekeltette a közönséget. Nem tudom, voltatok-e már hasonló bulin, mikor száz ember egyszerre dúdol valamit egy kis zárt, gyertyafényes helyen, mosolyogva, megkönnyebbülve. Annak ütős a hatása. Vágni lehet a szobában a pozitív energiát. Egy kicsit nincs világ, egy kicsit megszűnik az a sok rossz tapasztalat, mely az évek során felgyülemlett bennünk embertársainkról. Nem kell ott hinni semmiben, nem kell semmilyen vallásúnak lenni, nem kell jobb- vagy baloldalinak lenni, nem kell hozzáértőnek vagy szellemesnek, csinosnak vagy jónak se lenni, egészen egyszerűen csak lenni kell. Nem is vettem rögtön észre, hogy sírok, csak amikor már a könnyek a nyakamon futottak össze. Talán azért, mert egyáltalan nem is sírtam, csak a hitem tért vissza. A hitem abban, hogy van azért remény, van még rajtam kívül sok más ilyen balek.
Fotók: Imelda Clay
https://www.facebook.com/pele.wonder/
Blogger
