Hetiszakaszunkkal ezúttal Tel-Avivtól északra, a Saron-síkságra megyünk. Északon a Taninim, vagyis krokodil folyó (általában patakocska, de télen alaposan megduzzadhat az esőzéstől), délen Tel-Avivnál a Jarkon folyó, nyugaton a Földközi-tenger, keleten pedig a Somron hegyei közé.
Izrael vízben egyik leggazdagabb vidékén járunk, ami áldás, mely olykor átokká válhat. Jom kippur egyik legfontosabb imájában ezt mondjuk a Saronban élőkről: „שלא יעשו בתיהן קבריהן„, vagyis „házaik nehogy sírjaikká váljanak”. Merthogy az ókorban a telente az esőktől megduzzadt vízfolyások gyakran annyira elárasztották az itteni településeket, hogy a hirtelen jött áradatban összeomlottak házaik, maguk alá temetve lakóikat.
Az újkorra a törökök alatt meglehetősen elvadult, elmocsarasodott ez a vidék, s olyannyira elterjedtek a maláriaszúnyogok, hogy veszélyessé vált az emberek számára. Úgy tűnt, hogy senkinek sem kell – persze a lánglelkű cionistákon kívül, akik dacolva a természet erőivel mégis letelepedésük, illetve az ősújhazába visszatelepedésük egyik legfontosabb célpontjának választották a Saron síkságát. Végül sikerült lecsapolni a mocsarakat és ismét termővé tenni ezt a földet, de nagy árat fizettek érte: a Zichron Jákov-i temető rengeteg, maláriában meghalt gyermeket rejtő sírja rá a bizonyság.
Tiszteletükre indítsunk a természet erőinek megcsodálásával, illetve a csak errefelé honos különleges, hatalmasra nőtt teknősbékákkal a Teknősök hídjánál. Kocsival a 4-es útról Kfar Vitkin felé haladunk, befordulunk a falu felé, egy km után az első térnél jobbra, és pár száz méter után a parkolóban hagyhatjuk a kocsit. A legegyszerőbb, ha beírjuk a gps-be, hogy „Teknősbékahíd”, vagyis “גשר הצבים”. A köveken békésen napozgatnak az óriási, lapos teknősök. Védett állatok, csak errefelé élnek a különleges, az Alexander folyó kínálta mikroklímán, együtt társaikkal, a bajszos, alig látó és tapogatózó helyi halakkal és a vízimadarakkal.
Úgyis rajtunk a bakancs, úgyhogy sétáljunk egyet a tenger felé. A híd túloldalán indul a folyóparti ösvény, mely elvezet Hurbat Szamara házacskájához, ami egyben megfejtést kínál a folyó furcsán hangzó nevéhez. Vagy a Hasmóneus házból való, i. e. 103-tól 76-ig uralkodó Alexander Jannai volt a névadó, vagy Iszkander Abu Zubora dinnyenagykereskedő Nabluszból. A hellenisztikus kor óta ezen a vidéken, és a nagyvilágban szétszóródott zsidók körében is nagy becsben volt az Alexander-Sándor, illetve arab változata, az Iszkander-Szkander név, ki-ki saját belátása szerint eldöntheti, hogy kiről nevezték el a vizet.
Alexander Jannai mellett szól, hogy a makkabeus felkelés után létrejött birodalmának északi határát éppen ez a vízfolyás jelölte, Iszkander mellett viszont az szól, hogy pont itt szállította a tenger felé nyaranta a dinnyéket, hogy aztán Egyiptomba vagy Libanonba hajózva, jó pénzért eladja a termést. Mire ideérünk a történetben, jobbra észre is vesszük Hurbat Szamara maradányait, az volt a török vámszedő háza, mert olyan nagy volt a forgalom, hogy érdemes volt hivatalnokot ültetni a fallahok nyakára.
A török időkben a Somron hegyei között élők csak nyaranta jöttek erre a vidékre, elültették és leszüretelték a dinnyét, aztán visszatértek biztonságos házaikba. A tizenkilencedik század végén megjelenő zsidók errefelé nem találkoztak állandó lakossággal, viszonylag egyszerű volt megvenni a mocsarakat, csak le kellett csapolni, termővé kellett tenni a vidéket, és már kész is vagyunk.
Illetve mégsem volt olyan egyszerű. Vissza a kocsiba a séta után, utazzunk Hefciba farmra a kettes út leágazásánál Haderánál. Josua Hankin, a lánglelkű cionista földvásárló már 1891-ben megvásárolta ezt a tengerparti részt a Hadera folyó földközi-tengeri torkolatánál. Ma múzeum az egész, néhány éve a Hevrat Hasmal, az izraeli elektromos művek szerezte meg és újította fel a házakat, és egy kisfilmet is levetítenek díjmentesen a látogatóknak, hogy ezentúl örömmel fizessük ki a villanyszámlát.
A múlt század fordulóján gyümölcsösöket és eukaliptuszt telepítettek. Ez utóbbit azért, mert azt hitték, vízigényessége révén gyökerei felisszák a mocsarakat, csak aztán kiderült, hogy inkább a talaj mélyebb rétegeiből szippantja az életadó vizet – de addigra késő volt, mert egész Izraelben elterjedt ez az ausztrál fafajta. Nyolc házat is építettek a Cion földjét ismét termővé varázsoló hatvan lelkes zsidó munkásnak, valamint öntözőrendszert csatornával és vízvezetékkel.
Aztán az első világháborúban egyszeriben elzáródtak a tengerentúli piacok, ahová a termékeket vitték, behívták katonának a törökök a dolgozókat, és elfogyott a pénz, mert a diaszpórában a támogatók mással voltak elfoglalva. És ráadásul jött a sáskajárás, mint a tíz csapásban. A háború után próbálták mindenféle célra felhasználni a tönkrement egykori farmot, kibucnyikok mezőgazdasági felkészítő helyétől katonai kiképzőtáborig, de aztán végleg elhanyagolták. Az elektromos művek helyreállította és látogathatóvá tette a régi épületeket, és dolgozói továbbképző központját rendezte be a területen.
A történelem során nem minden település marad fenn örökre ezen a tájon, s ezt bizonyítja Hefciba farm mellett Appollonia romvára is. Sok idő van még estig, üljünk vissza a kocsiba, és a tengerparton haladjunk Herzlia Pituach felé, majd forduljunk a tenger irányába, és jobbra.
A múlt század fordulójától nagyot ugrunk vissza az időben, egészen az i. e. negyedik századig, a perzsa korba, amikor a babiloni fogságból már visszamerészkedett a zsidóknak legalábbis egy jelentős része. Az itt talált romokat számos néven tisztelhetjük, mert a régészek felismerték bennük a különböző korok különböző városait. Először errefelé lehetett a kánaáni főníciai Resef, bár régészetileg ez igazolható a legkevésbé, de aztán beazonosították itt Apollonia, Arszin, Arszuf, Arszuph, Arszur, Arsut, Assur, Orsuf romjait és a keresztes kori Szozusza várat is.
Északról szomszédságában a közelmúltig a hadsereg egyik létesítménye volt, de már elköltöztek. Lakónegyedet terveznek a helyére, de a jogi hercehurcák elhárítása után előbb a régészeké lesz a terep, és várhatóan akkor majd többet is megtudunk erről a helyről. A már feltárt részek szerint mindenesetre itt lehetett az i. e. 4. századtól a térség egyik legjelentősebb földközi-tengeri kikötője. A késő római korban Szozusza lett a neve, de a arab hódítok i. sz. 640-től a helyiek által szintén mondott Arszufot kezdték ismét használni.
Aztán a keresztesek Arszur néven csodálatos várat építettek, amit még a tenger felől is falakkal erősítettek meg, de hiába, mert 1265-ben a mameluok negyven napos ostrom után bevették. Mindenkit megöltek vagy eladtak rabszolgának, és mindent leromboltak. Később al-Haram néven falucska vegetált szomszédságában, amit 1948-ban hagytak el muzulmán lakói. A kilencvenes években indult meg a régi dicsőségek feltárása, s ma már takaros, kellemesen látogatható és bejárható régészeti parkot hoztak létre, amit érdemes felkeresni akkor is, ha csak egy-két óránk van kirándulni, és nem tudunk messzire menni Tel-Avivtól.
És végül egy kevésbé turistás, de szintén igen érdekes látnivaló Appollonia szomszédjában: a Szidna Ali mecset. Ez nem múzeum, hanem imádkozóhely, úgyhogy udvariasan kéredzkedjünk be, és ha bejutottunk, viselkedjünk csendesen. A mecset az 1081-ben elhunyt Ali Ibn al-Alim sírját rejti, aki azért vált a helyi muzumánok fontos szentjévé, és sírja zarándokhelyükké, mert hitük szerint leszármazottja volt a Mohammed utáni első négy kalifa egyikének, a muzilmánok birodalmát megszervező Omár kalifának. A sírnál régen egy fekete kő volt, amely a hagyomány szerint megmutatta ki mond igazat, és ki hazudik. Bekötötték az illető szemét, és ha sikerült rámutatnia a kőre, akkor vele volt az igazság. Izrael a kilencvenes évek elején adta vissza a muzulmánoknak a mecsetet, azóta zarándokhely és vallási iskola.
Mára eleget láttunk a sokszínű Izraelből, annak is egy kicsiny szegletéből, ahol máris időkön és kultúrákon átívelve oly sokféle csodával találkoztunk, hogy csak győzzük befogadni és megérteni üzenetüket. Szerencsére hamar hazaérünk, Herzliából még akár haza is buszozhatunk kényelmesen, hacsak nem szombaton vágtunk bele az országjárásba.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
