Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház korábbi igazgatója a Drory magyar könyvtár meghívására érkezett Tel-Avivba. Az Új Kelet újság szerkesztőivel1 a színész–rendező baráti beszélgetésre ült le egy neve-cedeki étteremben. Az izraeli magyar nyelv sajátságai és a régi barátság okán tegeződünk, a beszélgetést pedig kisebb rövidítésekkel, de pontosan közöljük.
Bedő J. István: Rendeztél külföldön, nem is egyet. Amikor szabadon választható a színdarab, az opera, olyankor a rendezéseid visszatükrözik a szabadságot, amit Magyarországon magadban érzel?
AR: Az a nehézség, hogy egy otthoni rendezésnél zsigerileg tudod, miről kell beszélni. Amikor külföldön rendezel, akkor nagyon érdekes vagy, nagyon vonzó vagy, nagyon sikeres is lehetsz – de mindig nagy kérdés, hogy mennyire van talaja annak, amit te gondolsz. De két hónap vagy hat hét alatt nem lehet megismerni úgy egy országnak a működését, hogy a zsigeri ügyekről tudj beszélni. Tehát külföldön az ember megpróbál, mondjuk így, általános emberi ügyekről beszélni, és ez jó esetben összecsúszik azzal, ami ott van. Erre szoktam azt mondani, hogy lehetsz bármilyen sikeres külföldön, kulturális érdekesség maradsz.
Steiner Kristóf: Ha valahol hosszabb ideje élsz, egy idő után részese leszel a társadalomnak, hiszen a társadalom azokból áll össze, akik beleszületnek vagy odajönnek. És ahogy te megfigyeled, látod ezt a másmilyen világot, az szintén fontos és releváns szelete lesz annak a világnak.
AR: Igen, tíz év után valószínűleg megérzel valamit belőle, mert megismered. De úgy, hogy megérkezel szombaton, és hétfőn elkezded a munkát, úgy nem tudod megismerni. Olyan megesik, hogy próba közben kiderül valamiről, amiről otthon azt hitted, hogy úgy van, hogy ott egészen másképp van, ezért aztán változtatni kell. Sőt olyan is megtörtént, hogy nem értették, egy konkrét gesztust miért kérek. Olyan dolog volt ez, amit verbálisan nem lehet megfogalmazni, hanem az érzet az, ami beszél. Aztán elkezdtünk róla beszélgetni, és kiderült, hogy az a gesztus nekünk, magyaroknak mást jelent, mint abban az adott országban.
Vadász Éva: A lapunk célja a magyar örökség terjesztése Izraelben. Szerinted mit érdemes magyar örökségként külföldön nyújtani a mai Magyarországról elvándorolt embereknek?
AR: A külföldön élő magyar embereken azt látom, hogy számukra a magyar örökség olyan dolog, ami bezárt és megállt. A múlt megőrzését értelmezzük magyar örökségnek. Azt őrizzük, ami régen volt, amit kihoztunk magunkkal. Ami csodálatos ugyan, de nem sok köze van a mához. Azt gondolom, hogy az örökséget úgy lehet őrizni, hogy a létező, élő, működő, fejlődő, mozgó jelent kellene valahogyan bemutatni, elhozni. Mert a hagyomány már megvan. Emberek kijönnek, fontos nekik a saját identitásuk, biztosan megőrzik a hagyománynak azt a részét, amit már tudnak. Viszont a magyar örökséget rossz irányból értelmezzük, mert visszafelé nézünk. Főleg azok, akik hosszú ideje nem élnek Magyarországon. A tegnapi eseményen a Drory könyvtárban azt mondta valaki, hogy Gábor Miklós a legjobb magyar színész. Ez akár lehet igaz is, de a kérdező számára csak azért Gábor Miklós a legjobb, mert ő az utolsó magyar színész, akit ismert. Szerintem a kultúra akkor jó, ha jelen idejű.
Horváth Nehab Katalin: Miért kezdtél el festeni?
AR: Nagyon egyszerű a válasz. Engem iszonyúan érdekelnek a képek. Lassan jobban, mint a saját szakmám. Nagyon beleástam magam a képzőművészetbe, és keresem, kutatom, megmentem, megpróbálom rávenni a festő bolgár szeretőjét, hogy a képet, ami elkerült Skandináviába, és a nagymamája kamrájának a falán lóg, hazajuttathassam. A szenvedélyemmé vált a műgyűjtés. Az én nevem úgy fog fennmaradni, mint nagy műgyűjtőé.
HNK: Vettél vásznat, festéket és ecseteket, és belevágtál?
AR: Tudod, én mindent tudok, azonnal. Persze viccelek. Mindig csak merni kell, aztán kiderül, hogy mi lesz. Én mindig zavarban vagyok, mert egy rendes, normális, mondjuk úgy, hogy jó vizuális érzékkel megáldott amatőr piktor vagyok. Ha nem lennék ilyen ismert pofa, akkor a kutyát nem érdekelnék azok a dolgok, amiket én összevissza kenceficélek.
HNK: És miért pont festeni kezdtél?
AR: Mert akkor egyedül vagyok. Ahhoz, hogy csináljak valamit, nem kell egy másik ember. Hogy valami történjen a színházban, ahhoz mindig kell egy másik ember. Ez csodálatos és borzalmas is.
SK: Amikor az embert a társadalom perifériájára szorítják, vagy ráadásul kártékony elemnek címkézik, az művészileg pozitív erő vagy agyonnyom?
AR: Az olyan társadalmi közeg, amiben ez megtörténhet, az művészileg inspiráló. Ha van egy sor konfliktus vagy megoldatlan társadalmi helyzet, fájdalom, meg nem értés vagy zűrzavar, akkor egy olyan embernek, akinek az a dolga, hogy reflektáljon a valóságra, annak ez nagyon színes terep. Az már személyiség kérdése, hogy ezt hogyan viseljük. Beindul-e a „csakazértis”, vagy agyonnyom. Ennek megítélésében fontos szempont, hogy nagyon nehéz elvárni az egzisztenciálisan kiszolgáltatott emberektől a kiállást vagy nem-behódolást. Nem szabad ilyet mondani (és nem is vagyok benne száz százalékig biztos), de ha nem lennék ennyire független egzisztenciálisan, akkor is járatnám a pofámat. Durva a párhuzam, de belevágok: soha nem az volt az átkosban a problémám, ha valaki ügynök lett. A problémám az volt, hogy soha senki nem állt ki, és nem mondta azt: ügynök lettem. Nem tudom, hogy engem nem tudtak volna-e úgy megzsarolni, hogy ne lettem volna én is ügynök. A magyar társadalom felnőttségét vagy felnőttségének hiányát az mutatja, hogy a rendszerváltás után 29 évvel még mindig tönkre lehet tenni embereket azzal, hogy kiderül róluk, hogy ügynökök voltak. Nem jött még létre egy olyan helyzet, hogy ha bárkiről kiderül, hogy ügynök, akkor a másik ötezer azt mondja, tudjátok mit? Én is az voltam! A kérdésedre visszatérve: ha egyébként szabad vagy, a megcímkézés vagy a kiszorítás biztosan inspiráló.
HNK: Sokan úgy definiálják magukat, hogy valakihez viszonyítva ki vagyok, milyen vagyok. Itt Tel-Avivban viszont nincs ez a viszonyítgatás. Önmaguknak definiálják magukat az emberek.
AR: Ha megengedheted a belső és külső szabadságot, lelkileg, egzisztenciálisan és mindenhogyan önmagadnak definiálod magad, az ösztönző. Ez nagyon erősen függ attól, hogy körülötted mi van. Gondold el: ötvenezer ember megy tüntetni, mert nem ért egyet azzal, ami történik. De ez az ötvenezer embert másnap, amikor bemegy a munkahelyére, vajon ugyanazt képviseli? Vagy hangot ad annak, amit képvisel? A nagyon nehéz ebben az, hogy még elítélni sem lehet embereket. Azért vagyok zavarban ettől a kérdéstől, mert tudom, hogy sokan nem így gondolják.
Orbán Natália: Milyen alapon dönt egy város vagy színház úgy, hogy téged nem lehet meghívni, ahogy ez a közelmúltban megtörtént? Felmerült-e bárkiben az, hogy további lépéseket tegyen? A szakma részéről van összefogás?
AR: Nincs összefogás. Miért lenne? Komolyan mondom, az ember könnye kicsordul attól, amit az elmúlt néhány napban hallottam arról, hogy az itt élő magyarok mennyire széthúznak.
ON: Én idealista vagyok. Az ELTE ÁJK Alkotmányjogi tanszéke kiadott egy közleményt, melyben kiállt a kollégák mellett és visszautasította a megbélyegzés minden formáját, amely a diktatórikus rendszerek sajátja. De csak ők egyedül, a magyar ügyvédi kamara sem áll ki a listázás ellen.
AR: Nem idealista, te reménykedő vagy! Az, hogy ez megtörténhet, az abszurdum. Ilyenkor kellene a szakma kiállása. Nem a személyemet, hanem a történést illetően. Ez lehetetlenné tenne két dolgot: azt, hogy újra megtörténjen, és azt, hogy indok nélkül történjen. Nincs összefogás, és szerintem minden egyes szakma elfogadta, hogy ez van, ennek a keretei között kell működni. Nem értek vele egyet és borzalmasnak tartom, de így tudunk működni. Azt mondja nekem egy nagyon liberális, haladó gondolkodású színházi igazgató, amikor bármilyen ügyben megkeresik őt, hogy mondjon három mondatot, vagy csak írjon alá, hogy ne haragudj, én százötven emberért vagyok felelős. Ami első lépésben igaz mondat, de a következő lépésben nem igaz, mert ő a százötven emberéért úgy is felelős, hogy mi lesz velük öt-tíz-harminc év múlva. És hogy mondjak valami pozitívat, letiltottak ugyan Zalaegerszegen, letiltották az előadást Pécsen, de civilek megszervezték, hogy mind a zalaegerszegi, mind a pécsi előadást meg tudjuk csinálni. Nem ott és nem úgy, de a civilek – és nem a szakma, ez itt hangsúlyos – megszervezték. Valami összefogás van, de az nem szakmai. Amíg ez nem érinti X vagy Y színházának hétköznapi működését, lehetőségeit, addig összefogás nem is lesz.
VÉ: Az itt élő nagybátyám sokszor fölidézte, hogy mielőtt az édesanyját Auschwitzban a gázkamra felé vitték, azt mondta neki: Fiam, maradj Mensch. Ha az ember elfogad egy bizonyos rendszert, belesüllyedhet és elfelejti, hogy mi az emberség.
AR: Ha elfogadom a rendszert, akkor nem vagyok annyira veszélyben, és meg tudom csinálni azt, amit szeretnék. Az említett rendező a saját színházában már óvatosan csinálja, amit szeretne, de ő békén van hagyva, el van fogadva. És nem fog kiállni senki mellett. A FESZ, a Független Előadóművészeti Szövetség írt egy levelet arról, hogy nem lehetséges indok nélkül elutasítani. Ennyi történt.
Sebő Anna: A mostani eset előtt mikor tiltották be darabodat?
AR: Ilyen nagyon egyértelműen még sosem. Öt-hat éve volt egy hasonló eset, meghívott rendezni egy új igazgató, aki közismerten a másik oldalon áll. Az előadás sikeres volt, ismételni szeretett volna. Na, akkor a városi vezető mondta ki, hogy amíg ő itt van, addig én ott nem leszek. Szóval én halálosan fontosnak tartom magamat (nevet), de hogy a társadalomra veszélyes figuraként tartanak számon, az abszurd.
SK: Hol tudunk hatást gyakorolni mi a társadalmi változásokra? Az Új Kelet újságban vannak bal- és jobboldali szerzők. Én szerzőként szeretem mindkét oldalról megközelíteni a dolgokat. A két szélsőséget nagyon hasonlónak látom. A te közönségedben is tökmindegy lehet, hogy hova szavaznak az emberek, konzervatívok, elfogadó-befogadók a változások vagy a másság iránt. Az emberek folyamatosan tanulnak, változnak. Nem lehet elkönyvelni valakit a politikai hovatartozása miatt jónak vagy rossznak. Valamiért iszonyú nagy fontosságot tulajdonítanak annak, amit mondasz vagy teszel – és ez igaz sok más emberre is, akit rossz értelemben szednek elő.
AR: Ez a végletes szenvedélyen alapszik. Azt gondolom, a legnehezebb azt megtanulni, hogy ne légy ugyanolyan indulatos, mint amit magad körül látsz. Meg kéne találni azt a biztonságot magadban, hogy amikor harmadszor is beszélgetsz valakivel, és harmadszor is a pofádba üvölt, akkor negyedszerre is azt mondd neki: Figyelj már ide egy pillanatra, érted? Hogy ne csússz bele ebbe az érzelmi és idegromboló, beszűkült izébe. Ha valakin meglátsz egy bocskait, akkor ne gondold, hogy az náci – ez a legnehezebb. Vannak, akiket szeretnél megváltoztatni, de nagyjából ugyanolyan vagy te is. Nem sikerül elérnünk, hogy oké, kiabáljál, de én nem fogok kiabálni. Amikor a kurucinfó kiadta a telefonszámomat, sokan hívtak. És én nem tettem mást öt napon keresztül, csak mindenkivel beszéltem. Nem lehetett mindenkivel megcsinálni, de sokakkal eljutottunk odáig, hogy normális hangon tudtunk beszélni. Nagyon nehéz, de meg lehet csinálni. Ezért mondom azt, hogy nagyon fontos a tömegtüntetés, de a dolgok nem ott fognak eldőlni. Csináltam Fassbinder egy régi filmjéből – A félelem megeszi a lelket – egy előadást. Körülbelül arról a helyzetről szólt, Németországban, ’72-ben, ami most van nálunk. Az a nagyon érdekes benne, hogy ott a társadalom a nehezebb problémáival valahogy nem a gyűlölet felé mozdult el. Hanem kínnal, keservvel, csikorogva a másik irányba. Van az előadásban egy jelenet, egy kisboltot üzemeltető német házaspárról. A pasi borzasztóan egyszerű, összeszedi a környéken a nagy szupermarket reklámújságjait és eldugja, hogy ne oda menjenek az emberek vásárolni, hanem hozzá. És gyűlöli a bevándorlókat. Még azt a menekültet is, aki hozzá betér. Aztán kiderül, hogy ez a bevándorló nagyon jó autószerelő. És a kisboltos elmegy Alihoz, aki megcsinálja az autóját. És rögtön legalább kérdőjelek merülnek fel benne. Fassbinder az egyes emberrel kínál megoldást. Mert ott a migráns egy személy, akit látsz, megismersz. Ha viszont a kommunikációban tömegeket mutogatnak, azzal riogatni lehet azt, aki még életében nem látott migránst.
ON: Miért keveredsz politikai ügyekbe? A darabjaid szólnak ilyen témákról?
AR: Dehogy. Én egy hétköznapi, oldszkúl, populáris rendező vagyok. Egyáltalán nem vagyok anarchista. Viszont abban az időben a szabadság bástyája volt a Nemzeti Színház, ami ma engem egy hülye szabadságharcosnak állít be. A fene akar szabadságharcos lenni.
ON: Vágysz egy saját színházra?
AR: Egy saját színháznak annyi a feltétele, hogy az ember aránylag jó előadásokat csináljon. És legyen rengeteg pénze. Ami, ugye, probléma…
Megjelent az Új Kelet újság 2018. áprilisi számában.
- Alföldi Róbertet lapunk munkatársai kérdezték: Bedő J. István olvasószerkesztő, Horváth Nehab Katalin grafikus, Orbán Natália ügyvéd, Sebő Anna korrektor, Steiner Kristóf vezető szerkesztő és Vadász Éva főszerkesztő ↩