Valaha a Függetlenség Napja azt jelentette: megteremtettük a zsidó országot, amely nyitott lesz mások elfogadására és egyenlőséget teremt az itt élők között – és egykori vezetőink büszkék voltak erre.
Egy államot, amelynek alapköve a szabadság, az igazságosság és a béke. Szó sem volt az alkotmányban hátrányos megkülönböztetésről – sem színre, sem vallásra, sem szexualitásra vonatkozóan. Szabad vallásgyakorlás, nyelvhasználat, oktatás, és kultúra – ez minden demokrácia alapja.
A tradíció, az ideológia, a generációk világából csalódottság és szomorúság rázott fel: miért kellett ilyen sokat veszítenünk az ide vezető úton? A nagyszüleimre gondoltam, akik építették az izraeli álmot, akik cionizmuson nőttek fel, és a hagyományaik elsősorban a szeretetről szóltak. Milyen sokat adtak, mennyit veszítettek – csak mert zsidók voltak, és zsidók is maradtak. A holokauszt borzalmain túl, az európai zsidóság Palesztínába mentésén át a napokig, mikor ők – a nagymama és a nagypapa – nem ideologiát képviseltek, hanem a családomat. Nem tudtam, mennyi mindent hagytak hátra, csak azt, mennyit építettek.
Amikor az élet nehézségeket sodort eléjük, akkor is harcoltak azért, hogy élhessenek a mindannyiunknak kijáró bánásmóddal és a joggal az élethez. A szüleim mindketten szolgáltak a seregben, ahogy a testvéreim is – mert úgy érezték, ez a kis közel-keleti ország sokkal több, mint egy darab föld. Ez az ország a mi biztonságunk, az ígéretünk, a hagyományunk, a reményünk. A hely, ahol – ha elég erősek vagyunk – minden gonosz erőt legyőzünk, akármerről érkezzen is. Ahol minden álmunk valóra válhat, és szabadon élhetünk egy szabad országban. Fény a gójoknak, amely karjába emel és befogad mindenkit, ahogy minket is befogadott Izrael.
Nem választhattam ki, hova szülessek. Ide érkeztem meg, de ha mégis dönthettem volna, talán akkor is Izraelt választom. Mert hiszek benne, ahogyan arra megtanítottak. Hiszem, hogy az embertársaink iránti szeretet és tisztelet mindennél fontosabb, minden vallási dogmánál és minden faji kérdést háttérbe szorítva. Ahogyan én sem címkézek fel senkit, ahogy nem ítélkezem mások felett, hiszen ő is ember, az országomtól is elvárom, hogy ezt tegye. Mert ez a szüleim, a nagyszüleim országa – és ezek az ő értékeik. Nem hiszem, hogy több, jobb lennék bárkinél, ahogyan azt sem, hogy az én Istenem hatalmasabb lenne másokénál.
Adjunk még egy esélyt az elveszett álmoknak. De ne a kormányunktól, ne a vallási vezetőnktől, még csak ne is a szokásainktól várjuk, hogy megváltsanak minket. Öleljünk magunkhoz másokat akkor is, ha ők mások – és próbáljuk meg szeretni azt is, aki nem pont ugyanolyan, mint mi. Nem ezt tanultuk a nagyszüleink történelméből? Nekem ezt jelenti a Függetlenség Napja.
Megjelent az Új Kelet újság 2018. áprilisi számában.
Az Izraeli Nemzeti Színház színésze
