Először is tisztázzuk: (még) nem élek Izraelben, bár a fiam az aktuális decemberi kiruccanásunk alatt feltette az álnaiv kérdést, hogy miért is, hiszen ott lát a legboldogabbnak. Szóval bármi lehetséges, vagyis látogatóként most még csak az előnyeit élvezem. Viszont így „vénségemre” azért elég bőséges közös történetünk keletkezett.
Az én Izrael-történetem ott kezdődött, hogy hatodéves egyetemistaként a belgyógyászat gyakorlaton együtt töltöttük a napokat egy középiskolai évfolyamtársammal, aki egyszer csak megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni pár hétre Izraelbe. Akkor már évek óta terveztem, nem kellett sokat kapacitálnia. Gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy dehogynem. Így kerültem bele egy nagyon korai Szochnut-csoportba, és töltöttem el majdnem egy hónapot a felfedezéssel. Végigjártuk a szokásos útvonalat, majd szabad program keretében maradtunk még egy kicsit. Ez azután meghatározó élmény maradt egy életre. Aludtunk az eilati tengerparton, csavarogtam katonákkal a jeruzsálemi Óváros városfalán, gyújtottam sabbati gyertyákat egy amerikai lánycsapattal, és voltunk ebédelni egy (akkor még) Szovjetunióból alijázott vallásos családnál. A nagymamának nagyon boldog perceket szereztünk azzal, hogy előkapartuk orosztudásunk maradékát.
És aztán évekig maradt a vágyakozás. Mert vagy pénzünk nem volt, vagy pici volt még a gyerek, vagy valami más jött közbe. Ezalatt szaporodtak ott a barátaink, és erősödött a menni akarásunk. A gyerek egyre többször tette fel a kérdést, hogy miért is megyünk minden évben máshová nyaralni. És hogy minek nézegesse az én régi képeimet, saját élményeket szeretne. Hát lehet ennek ellenállni? Persze, hogy nem. Így tehát néhány évvel ezelőtt összebeszéltünk a barátainkkal, és nekiindultunk a kéthetes nyaralásnak. Természetesen imádtuk. Szédült legyekként (na jó, turistákként) kóvályogtunk az országban, szívtuk magunkba a hangulatot, a színeket, az érzéseket – és persze hallgattuk a már alijázottak történeteit. Nagyon furcsa érzés volt húsz év után újra a Kotelnél állni. Mintha csak tíz perc telt volna el, mintha az a galamb ugyanott ült volna akkor is, egyszerűen magába szippantott az időtlenség. Gyakorlatilag elvesztünk, attól kezdve újra meg újra vissza kellett térni.
Közben úgy hozta a sors, hogy mindenféle szakmai kapcsolat is kezdett kiépülni a barátiak mellé, és a kettőt sikerült egyre jobban összegubancolni. Ennek eredményeként van összehasonlítási alapom a magyarországi Országos Mentőszolgálat és a Magen David Adom működéséről, nézhettem végig egy katasztrófagyakorlatot Naharián és szagolhattam bele a sürgősségi ellátásba. (Éljen a szakbarbárság jelszóval…) És így ma már nem azt érzem, amikor leszáll a repülő, hogy nyaralni megyek, hanem hogy hazaértem. Már nem kéthetes nyaralást tervezünk, hanem kiugrunk pár napra egy kis izraeli levegőt szívni, de előtte feltöltjük a telefonkártyát, mert mégiscsak egyszerűbb úgy elérni mindenkit. Már senki nem csodálkozik, amikor azt mondom, hogy majd ha egyszer nyugdíjas leszek, milyen jó lesz a tengerparton lakni. És persze, mint tiszteletbeli izraeli, tagja lehetek ennek a szerzőgárdának, és írhatom az apróságaimat.
Mitől is vált nemzetközivé az én Izrael-élményem? A közelmúltban néhány napra Marokkóba utaztam, ahol is meglepetten vettem észre, hogy az én szubjektív Izraelem ott is utolért. Mert az nem volt elég, hogy a zajos izraeli csoportot már messziről, mindenféle kétség nélkül szúrtam ki a marrakeshi medinában. Péntek este (mint mindenhol, ha külföldön járunk) megkerestük a helyi működő zsinagógát, hogy megnézzük, mennyiben különbözik a miénktől (mondanom sem kell, sokban), és belefutottunk egy ott lévő izraeli családba. És pont ugyanúgy, otthoniakként beszélgettünk velük, mintha magyarországi turistatársak lennének.
Azt hiszem, abban a pillanatban ismertem fel, hogy a lelkem egyik fele menthetetlenül izraeli lett. Megyek is, megnézem a repülőjegyeket, és próbálok valami kis szabadságot kisírni a főnökömtől… Ha rendes lesz és elenged, cserébe vadászok neki végre egy helikopteres kipát, amire vágyik…
Megjelent az Új Kelet újság 2018. áprilisi számában.
Mentőorvos
