A Szentföld történetének egyik legizgalmasabb epizódja a keresztesek összesen alig több mint száz éves országlása volt. Sokfelé megcsodálhatjuk ennek a korszaknak az emlékeit, de a legfestőibb kopár romokat talán északon, a Galil ormain találjuk. Szerencsére csodálatos forrásoknál, tehát a bakancs mellé csomagoljunk gondosan fürdőruhát is, és készüljünk rá a túrára a konditeremben, mert szükség lesz az erőnlétre is.
Három gyönyörűséges keresztes várromot nézünk meg, és még némi magyar vonatkozást is találunk, ha nagyon megerőltetjük magunkat, márpedig ez ügyben nem ismerünk tréfát: semmi sem szentebb szívünknek, mint a magyar Izrael.
Induljunk tehát az álmagyar Mélia falutól, ahol a Lajosok legendája szerint állítólag magyar keresztes lovag volt a faluban lakó arab törzs alapítója, vagy valami ilyesmi. Bizonyíték ugyan néhány magyarosan hangzó szón kívül nem akad erre az idegenvezetők által felfedezett zseniális elméletre, de ellene sem szól semmi! Hol van az megírva, hogy nem ragadhatott az ős-Lajos, egy magyar keresztes vitéz éppen itt? A városi legenda szerint II. Endre magyar király szentföldi csatangolása (és persze a Bánk Bán történései) idején maradt le a kalandvágyó harcos, családot alapított, és ma már egy teljes törzs őrzi emlékét Észak-Izraelben.
Akár így volt, akár nem, az tény, hogy Mélia faluban egy halódó romjaiban is gyönyörűséges, és végtelenül elhanyagolt – tehát szívünknek kedves, csöppet sem „turistás” – keresztes vár romjai húzódnak meg a házak mögött, az utca végén. Sehol egy tábla, sehol egy útbaigazítás, a helyiek lazán rámutatnak, ott van na, mit kell ezen ennyit pörögni, nincs itt semmi látnivaló – már azon a nyavalyás majd ezer éves várromocskán kívül.
A régészek még régebbre mennek, és a bibliai Alot várost sejtik a dombocska mélyén, amit az i. e. 6. században leromboltak, és lakóit babiloni fogságba vitték. De a hellenisztikus korban újjáépítették, és egészen a bizánci kor végéig virágzott a városka. Csak aztán az i. sz. nyolcadik században ismét lerombolták a korai arab hódítók.
De sebaj, mert jöttek a keresztesek, akik a 12. században a legmagasabb hegy tetejére csinos kis erődöt rittyentettek, III. Baldwin keresztes király tulajdonát. (Ő Jeruzsálem és Ciprus feudális királya volt 1143–1163.) Ezért aztán a „király erődjének” nevezték, külföldiül Chateau de Roi, vagy Castellum Regis néven találjuk meg a középkori levelezésben.
Azonban a vidék a 12. század közepén a De Milly családhoz került, az egyik legelegánsabb keresztes kori családhoz, amely 36 települést és falut birtokolt a környéken. Ezt a falut tették önálló feudális birtokuk központjává, és nevükből ered a falu neve egészen mind a mai napig.
Az erődöt aztán Szaladin, az első jelentős muzulmán hódító 1187-ben elfoglalta, de 1192-ben egy szerződés után mégis csak visszatért a keresztesekhez. Akik 1220-ban eladták a német teuton lovagoknak. Ők olyan német keresztes szerzetesek voltak, akik külön fegyverviselési engedélyt kaptak a pápától, hogy harcolhassanak a Szentföldön. 1228-ban az új tulajdonosok áthelyezték központjukat a közeli Monfortba, következő állomásunkhoz. Innen aztán már csak a hanyatlás jött: 1265-ben a várat elfoglalták és tönkretették a mamelukok, és mintegy 500 évig romokban punnyadtak az egykori értékek. Aztán keresztény arab falucska lett ezen a helyen, mind a mai napig, ugye a Lajosok.
Viszont felépült Monfort, a környék legfőbb ékessége. Ha csak egy keresztes várra van időnk és módunk, akkor feltétlenül ezt javaslom. Szőrösszívű vadember legyen a talpán, aki nem érzékenyül el festői szépségétől a hegytetőn, aki nem akar most rögtön odajutni, felmászni falaira. Pedig minél messzebbről nézzük, annál szebb. Vigyázat: pont annyit tud, amennyit körbejárva pár száz méterről megtekinthetünk, de azt nagyon.
Tehát parkoljunk le valahol a Kziv patak túloldalán a szemközti domboknál, és szép lassan ereszkedjünk le telefonunkkal sűrún szelfizve a völgybe. Aztán a patak másik oldalán járjuk körül közelebbről a várat, és az árnyas fák közt csobbanjunk egy nagyot a patak valamelyik medencéjének hűs vizében. Ideális kirándulás, nincs jobb, mint búsan merengeni a múlt ködébe vesző gazdagság és kultúra romjain, majd alámerülni a kellemesen hideg vízben. Sajnos utána jön a fekete leves, vissza is kell mászni a hegyre a kocsihoz, és mire felérünk, úgy megizzadunk, hogy kezdhetjük elölről az egészet, így született meg hajdan a perpetuum mobile elmélete.
Monfort neve a MOUNntain FORTressből, vagyis hegyi erődből lett, és méltán. A teuton lovagok a vár közepén lévő kastélyba telepítették központjukat, és hatalmas erőddel vették körül, két sor védelmi fallal. Hiába, végül mégsem tudtak ellenállni a mamelukok támadásának, de legalább sikerült szabad elvonulást szerezniük kincsestül, levéltárostul. Ezeket az értékeket a szentföldi keresztes birodalom összeomlásakor Európába vitték, és ma Tirolban, Ausztriában mutogatják. Vagyis kedves magyarországi olvasóink egy osztrák túrával is rákészülhetnek Monfort meglátogatására.
Hiába vagyunk hullafáradtak a hegymászások után, ha már itt vagyunk, üljünk be a kocsiba, és most Jechiam várát üssük be a Waze-be. Ez nem zöld mezős project volt, itt a keresztesek római és bizánci kori romokra húzták fel erődjüket. Ez is a teuton lovagoké volt, és akkoriban Judinnak nevezték, s a Münzenbergben, a 12-dik században felépített vár volt a minta. Jól megerősítették ezt is, de itt is győzött a mameluk túlerő, és ötszáz évig csak a romok árulkodtak az egykori gazdagságról.
A 18-dik században egy helyi beduin kiskirály ide helyezte központját, és újjáépítette az enyészet meghagyta kövekből, és ismét virágzott egy időre ez a vidék a rebellis helyi erőknek köszönhetően, akik lerázták magukról pár évtizedre a központi hatalom szigorú, és leginkább kínzó adók szedésére szakosodott igáját.
A következő komoly változás 1946-ban történt, amikor a cionista mozgalom megvette drága pénzért a környező földeket, és kibucot alapítottak a vár mellett. Főként magyar somérosok voltak, akik keserves csatákat vívtak a várromokért, illetve Észak-Izrael ezen részeinek megszerzéséért – amit mellesleg az ENSZ felosztási terve az araboknak juttatott volna. Egy, az ostromlott várban magukat elbarikádozó zsidó harcosokhoz tartó konvojt lemészároltak, negyvenheten estek el csak abban a csatában a függetlenségi háború idején.
A magyar gyökerek is magyarázhatják – mégis csak a Pick és Herz szalámin nőttek fel az új honfoglalók! –, hogy a kibucnak igen sikeres húsüzeme van, ahol ugyan csak kóser változatban készül a szalámi meg a kolbász, de azt is sokan finomnak tartják – pláne, akik nem ismerik az eredetit…
A várromokon több kilátóhelyen csodálhatjuk meg a környéket, és örömmel konstatálhatjuk, hogy nem hiába hoztak hatalmas áldozatokat ezért a vidékért, sikerült gazdag és jelentős értékeket termelő településeket létrehozni Észak-Izrael ezen részein. Ismét virágoznak a falvak és a városok errefelé, mint legutóbb a keresztesek idején.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
