Az én gyerekemből pedig zsidó lesz, admor, de legalábbis valami fontos rabbi – gondoltam a betérésem előtti napon, én, minden betérők legelszántabbika. Ágyékomból rabbidinasztiák fognak fakadni – folytattam, támogatólag, ahogy a bét dinre vártam a rabbinátuson. Izzadtság- és műanyagblúz-szag töltötte be a folyosót, a többi sorstárs az omerszámlálást meg a templomi tized rendszerét magolta. De én máshol jártam.
Jedidia, Cefánja – ha fiú.
Hepciba vagy Bruria – ha lány. Lejjebb én nem adom. Íme, itt jön Juli, akinél zsidóbbat nem látott egész Meá Seárim.
Aztán eltelt egy pár év… szombatok jöttek, ünnepek mentek. A sábeszi vízforraló egy szombat este a hűtő tetején találta magát – és többet nem jött le onnan. Egy pár héten belül a pláta is csatlakozott hozzá. Aztán megtörtént az esküvő – a tervekkel ellentétben nem egy ígéretes tóratudóssal, hanem csak egy olyan mezei hilonival.
Ez jutott, na.
És aztán megszületett a gyermek – de nem lett belőle se Chanania vagy Elimelech – csak egy Jonatán. A mérték kedvéért elékönyörögtem egy Jichákot, hadd magyarázkodjon majd a kupátholimban, hogy elég, ha Jonatánnak hívják.
Az évek múlásával lassan csillapodott a bennem égő zsidó tűz, ami 2010 környékén még mindent kész volt felemészteni – magyar múltat, anya főztjét. Szépen lenyugodott, helyes kis tábortűz lett belőle – ezen a ponton már normálisan is nézett ki, nem úgy, mint valami fanatikus gyújtogató keze munkája.
Jonatán pedig cseperedett. Ünnepekkel, kevés zsinagógával, sok kidussal – de aztán valahogy belopóztak életünkbe egy előző élet maradványatünetei. Túrórudi – ugye. Télapó, persze. Mert csűrhetem-csavarhatom én a Hanukkát, drejdelezhetünk napestig – a Makkabeusoknak esélyük sincs a jó kis magyar Télapóval szemben.
Mert gondoljunk csak bele – az ember gyereke ilyenkor például az ablakba rakja a csizmáját. Az ablakba. A csizmáját. És senki sem kezd el üvölteni vele, hogy szeded le azt onnan, de azonnal. Aztán lefekszik aludni, és amikor felkel, ott van a kiscsizmában a fél makolet meg a max stock összes műanyagizéje. Csodás, na. Az én kicsi rabbimat annyira elkapta a télapóhevület, hogy a tavalyi első mikulásozás óta ő standard módon az ablakban tárolja a gumicsizmáját – néha ellenőrzi és bejelenti egy hároméves minden magabiztosságával, hogy “holnap havazni fog”. Mi meg bólogatunk, hogy hát ki tudja. Nagy az isten. Bár Givátájimban erre kevés esélyt látunk.
Szóval a zsidóra nevelés elkezdett kicsit akadozni – kicsit meg is ijedtünk, hogy itten a kereszténység magával sodorja Jonatánjichákot – de nem sokáig. A nyári standard otthoni nyaralás során ellátogattunk Székesfehérvárra, ahol a csinos belvárosban sétálva Jonatán egyszer csak megtorpant és közölte, hogy ő nem megy tovább. Kémleltünk előre, néztük, mi ijesztette meg a leszármazottat – sehol semmi, csak egy rendes főtér, városlakók. Átlagos nyári nap.
– Miért nem akarsz arra arra menni, Jonatán? – érdeklődtünk.
– Az a bácsi haragszik.
– Kire haragszik, szívem?
– Rám – mondja, és legörbül a szája.
– De hol van a bácsi? – kérdezi férjem, keblében horgadozik a protektív atyai hevület.
– Ott, a falon – mutat a sárga templomfalra a gyermek.
És valóban. Ott egy… bácsi. Ott lóg. A kereszten. És… hát – hogy haragudott-e vagy éppen csak haldoklott – azt abból a szögből tényleg nehéz volt megállapítani. Férjemmel egyszerre kezdtük el magyarázni, hogy nem haragszik – ez inkább ilyen komplikált helyzet, és hogy ez az épület igazából az ő háza, ott lakik, nem bánt.
Na ezzel el is intéztük, hogy Jonatán egy templomot se legyen hajlandó meglátogatni az út fennmaradó része során. Talán még nem késő, talán még bele tudjuk traumatizálni egy haszid udvarba, szólalt meg egy belső hang. Báj-báj Télapó, tette hozzá kajánul.
Mire pedig visszaértünk Izraelbe addigra meg már itt voltak a chágimok, a küszöbön állt a szukkot, ami akár fel is vehetné a versenyt a pirosruhás jó öreggel – mert ugye van benne sátor, meg sátordíszítés, esetleg még sátorban alvás is lehet belőle, ha apát éppen jókedvében éri az ünnep.
Szóval elkezdtünk megújult zsidó identitásunk és a gán irija örömére visszatérni a zsidó kalendáriumhoz, filctollakat vettünk a sátordíszítéshez, megbeszéltük, hogy az ikeás gyerekszékek is leköltöznek majd a mi ünnepi sátrunkba.
– És Jonatán, figyelj csak – te kit hívsz majd meg a szukába? – kérdeztük meg tőle egy szeptemberi délutánon, mentálhigiénés díszrajzolás közben.
A válaszon pedig szinte gondolkodnia se kellett a mi kis zsidónknak:
– Bob mestert, Tűzoltó Samet… és a Télapót.
Újságíró
