Már megint enni akar. Édes meg minden, gügyög – sőt, most már nevet is –, de már megint enni akar. Lenézek a mellemre, csak hogy meggyőződjek róla, hogy abbahagyta-e már egyáltalán az előző etetést. Abba. Két perce. Talán három. Talán csak másodperc volt az, amíg felálltam, hogy fogat mossak vagy mosogassak egy kicsit. Vagy történetesen felrakjam az ebédet.
Magyarázom neki, hogy ha most nem főzök, akkor nem eszünk. Sem én – sem ő. Hogy kalóriák és tápanyagtartalmak vannak, és hogy azt nekem orálisan el kell fogyasztanom, még mielőtt ő kiszívhatja a mellemből.
Nem érdekli. Végigmér – igazából mosolyog is ez az apró babaszagú átok és nyújtogatja a nyelvét, mint valami egzotikus gyíkocska. És néz – azokkal az egészen új, egészen ártatlan gombszemeivel, az egyre szépülő kis arcával, amiről a kórházban még olyan reménytelen volt jó képet készíteni a féjszre.
Megtörök. Ha éhes, hát éhes – ő tudja, és leülök megint A Fotelbe, amiből alig-alig álltam fel az elmúlt nyolc hét során. Ő rám mosolyog, már eszik is, mohón, csak hogy két szívás után édesdeden álomba szenderüljön – én pedig ülök alatta és nincs az az isten, sem az a földi hatalom, ami rávenne, hogy letegyem. Nem csak azért, mert végre alszik és csend van, a mellbimbómat érő abúzus pedig átmenetileg befejeződött, hanem azért is, mert ennél nincs csodásabb – egy meleg, gömbölyű, szuszogó babánál, akinek a kis arca összenyomódik, a szája összegyűrődik, ahogy belefúrja a fejét a karomba.
Bámulom. Én gyerekem.
Aztán a jobb lábammal közelebb húzom a széket, amin a telefonomat felejtettem, a bal kezemmel tárcsázva pedig megrendelem a mai ebédet.
Újságíró
