Izraelben járva-kelve, sőt már a lelkes vagy apatikus hírfogyasztás közepette is, óhatatlanul fölmerül az emberben a kérdés: na de kik azok a drúzok? Pláne, ha észak Izraelben mászkálunk, ahol természetes környezetükben figyelhetjük meg őket.
És különösen, ha ellátogatunk Nabi Suábra, édesvizű források szomszédságában egy furcsa helyre nem messze a Kinerettől, ahogy az a minap bakancsos országjárásomon megesett. A drúzok legszentebb helyén, Nabi Suábban legfontosabb prófétájuknak, Mózes apósának, Jetrónak a sírja látható, akit ők Suáb néven tisztelnek.
Nincs itt semmi látnivaló, a Biblia Exodusa is előbb Reuelnek nevezi, később már Jetrónak hívja Midján papját, akinek Cippóra nevű lányát feleségül vette Mózes atyánk. A Közel-Keleten csak szándék kérdése a próféták és istenek nevének cserélgetése. Jön az erősebb, s máris az ő megnevezését használjuk isteneinkre,- végül is mindegy, a lényeg, hogy vigyázzanak ránk. Nem volt ez másképp a görögök és rómaiak között sem, amikor egymás kultúráját megismerve, gyorsan beazonosították isteneiket, egyeztették panteonjaikat.
Tilos fényképezni Jetro-Suáb sírját és az annak otthont adó termet, de akkor hogyan mutassam be az Izraelinfóban? Szerencsére nem vettek észre. De ez a szép zöld sír remélem csak kedvet teremt hozzá, hogy kipattanjanak foteljeikből, és odasiessenek, mert tényleg felemelő látvány. Aztán vannak más, különös szokások is, például a küszöböt át kell lépni, a drúzok szemében rendkívüli tiszteletlenség rálépni, figyeljünk oda, ha arra járunk.
A terem egy jelentős, folyamatosan bővülő, de úgy tűnik soha be nem fejezhető épület emeletén található, ahol számos szoba várja a drúz zarándokokat, akik legnagyobb számban fő ünnepükön, április 25-28-ig jönnek ide lazán piknikezni. Most, már mondhatni közelről ismerjük a legfőbb prófétát, aki persze nekünk, zsidóknak is fontos, és persze a keresztényeknek meg a muzulmánoknak is,egyre jobban éget belülről a kérdés, hogy mégis mi az a drúz vallás?
Alapvetően titkos az egész, de annyit azért lehet tudni, hogy vallásalapítójuk, Hamza ibn Alī ibn Ahmad, az iszlám akkoriban egyik leghaladóbb síita ágából fejlesztette ki tanait Kairóban a 11-dik században, és hamar követőkre talált.
Unitárius monoteista tanok ezek, benne a görög filozófusok előremutató meglátásaival, s elnyerték az akkoriban Kairóban uralkodó felvilágosult és művelt kalifa támogatását. Sajnos ez a kalifa egyik esti sétáján eltűnt, s a kiskorú fiát helyettesítő régens üldözni kezdte a követőket.
Gyorsan titkos lett hát, és radikálisan elkülönülve új vallássá lett a drúzok hite. Szerencsére sokan csatlakoztak az akkoriban világi és vallási kultúrájában és műveltségében a kortárs világ élvonalában járó kairóiak közül, de valószínűleg a beszivárgó árulók és besúgók miatt teológiai vezetőjük 1043-ban bezárta a kapukat. Azóta soha többé nem lehet drúzzá válni, oda csak születni lehet. Nincs kiházasodás sem, ebben az így etnikaivá vált és egyszersmind vallási csoportban a mai napig a szülők hozzák össze a párokat, drúz lányokat a drúz fiúkkal.
Hisznek az Indiából eredeztethető lélekvándorlásban is, s úgy vélik, ha meghal egy drúz, akkor valahol egy új kisdrúz születik. (Kíváncsian várom magyarázatukat a drúzok folyamatosan emelkedő lélekszámáról Izraelben és a nagyvilágban.)
A drúzok vendégszeretők és titkos vallásuk lehetőségeihez képest nyitottak, Nabi Suáb szabadon látogatható mindenféle vallásúak számára. A terembe lépés előtt le kell venni a cipőt, mintha mecsetbe mennénk, és a nőknek kendővel be kell kötniük fejüket.
De a drúzok sem mind vallásosak, bár napjainkban körükben is terjed a mindenféle parancsok betartása, noha toleráns vallásuk lehetővé teszi a szinte teljesen világi életformát is. Üljünk be a kocsiba, és ismerkedésünket egy laza városnézéssel fejezzük be Daliet el-Karmelben, legfontosabb izraeli településükön.
Itt az ideje, hogy megkóstoljuk a helyi knafét, kedvenc arab csemegémet. És ne csodálkozzunk, ha úton-útfélen az izraeli hadsereg egyenruháját viselő drúzokba botlunk, mert a drúz fiúk katonáskodnak, s gyakran a legmagasabb katonai rangokig viszik. Ugyanis náluk szintén vallási parancs az alkalmazkodás a helyi hatalomhoz, sőt akár az alakoskodás, a „takia”. Mert történelmük során megtanulták, hogy nem kell mindig fejjel a falnak menni, olykor ez is fontos eszköz az életben maradáshoz.
És példájuk azt is megmutatja, milyen szépen együtt lehetne élni más anyanyelvű és vallású népekkel Izraelben, már ha egy kicsit több eszünk lenne – mindkét oldalon.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
