(szélső)bal?

Töredelmesen bevallom, baloldali vagyok, de nem hiszem, hogy ettől szélsőséges hazaáruló, vagy akasztófára való börtöntöltelék lennék. Imádom Izraelt, rengeteg szép dolog van itt, de mindig akadnak hibák, és mindig lehet jobb is. A baloldal rendszerint a hibákra mutat rá, és nyilvános vitát indít el a javítás lehetséges módozatairól.

Nem, nem hiszem, hogy az izraeli katonák (köztük a fiam) gyilkosok, és olyat se hall senki tőlem, hogy a „Cahal a legerkölcsösebb terrorszervezet”. A szélsőbal szokása ilyet mondani. Én szívből támogatom a védelmi hadsereget, persze olykor a helyén mondott kritika is támogatás. Nem gondolom, hogy Izrael háborús bűnös, bár a genfi egyezmény értelmében a telepek építése háborús bűn.

Nem öntök a fejemre jéggel vérrel teli vödröt az izraeli nagykövetségek előtt a „Gázában végrehajtott izraeli mészárlás áldozatainak emlékére”. Ez a szélsőbal stílusa. Mert mészárlás nem volt, és mérsékelt baloldali ízlésemnek a tiltakozás módja is túl brutális. Ezzel szemben az intifádát megtorló jogos akciók polgári áldozatai nevének és életkorának izraeli újságban való rendszeres leközlése szerintem helyénvaló, mert a palesztinok is emberi lények, és ha megöljük őket, akkor tudnunk kell, hogy kit öltünk meg.

Ki kicsoda

Hol húzódik a határ a bal és a szélsőbal között? Nem tudom, nincs is tán, vagy fokozatos az átmenet. Roppant szubjektív dolog ez, hisz a tőlem jobbra lévőnek mindig szélsőbal leszek, én meg arra vagyok hajlamos, hogy őt tekintsem szélsőjobbnak.

Elhagyott nyulak ápolása, induló vállalkozások felkarolása, gyógyszerek és orvosi kezelések finanszírozása, lakáshoz jutás, ingyenes felsőoktatás, diákoknak díjmentes tömegközlekedés biztosítása, a monopóliumok ellenzése – ez mind olyan baloldali eszme, mellyel teljes mértékben azonosulni tudok.

Baloldaliként nekem nem csak az számít embernek, aki egyenruhát visel, vagy hatalommal rendelkezik. Nem feltétlenül telítődöm romantikus érzelmekkel az állam iránt, és zsidóként sem érzem magam kiválasztottnak, vagy felsőbbrendűnek. Jól működő, tiszta és szociálisan érzékeny államot akarok. A polgár és az állam közötti viszony inkább praktikus, mint érzelmes legyen: az előbbi fizeti az adókat és betartja a törvényeket, cserébe az utóbbi gondoskodik az oktatásról, egészségügyről, tisztaságról és biztonságról. Ennyi. A kormányzati szolgáltatásokért nem muszáj vak szeretetet és hűséget éreznem az állam iránt, netán zászlaja előtt hajlongva imádnom, hisz a hatalom nem több, mint a polgárok szolgálatára való eszköz. Ez a feladata, fizetünk érte. Ha nem jól teszi dolgát, lecseréljük.

Miközben a jobboldal az emberben nagy célok eszközét látja (föld, szentség, isten, zászló, haza, vallás, nemzet, stb.), addig én az emberben látom magát a célt. Ugyanakkor szerintem túlzás azt mondani, hogy “a hazafiság a gazember menedéke”, a patriotizmus obszcén, a hazaszeretet archaikus. Másrészt az a jobboldali állítás sem igaz, hogy a baloldali utópiában az emberek csak együtteseket és fákat szeretnek.

Egy országos lap első oldalán nemrég megjelent egy palesztin kislány képe, akinek az egyik szemét izraeli golyó vitte ki, mire felháborodott levélben tiltakozott egy olvasó, miszerint nem egyezik bele, hogy újságjában ilyen kép megjelenjen. Mire a főszerkesztő: ha így van, akkor ön nem méltó arra, hogy az újság olvasója legyen.

A nyugodt baloldal

Nem, a baloldal nem csak a palesztinok jogairól beszél, de mivel túlnyomó többségben vannak azok, akik kizárólag a haladó, erős, tejjel-mézzel folyó Kánaánról beszélnek, nem baj, ha egyesek küldetésüknek érzik, hogy emlékeztessenek rá: négymillió palesztin él tőlünk egy köpésnyire. Minden izraelinek tudnia kell róluk, mert fontos részei a helyi valóságnak, és megkerülhetetlen szerepet játszanak életünkben.

Baloldaliként támogatom az egyes katonák és telepesek által, palesztinok ellen elkövetett igazságtalanságok felfedését, elutasítom a kormányban és a társadalomban megnyilvánuló militarizmust és rasszizmust. Izrael nem bűnöző, vagy náci, de szomorúan jegyzem meg, mióta itt élek, az utóbbi időben először érzem a fasizmus egyes jellemzőit a közhangulatban.

Olyan szervezetek tartoznak az izraeli szélsőbalhoz, melyek alapvetően emberi jogokkal, társadalmi és gazdasági kérdésekkel, a különböző kisebbségek (etnikai, szexuális, stb.), állatok jogaival, környezetvédelemmel foglalkoznak. Ilyenek például a kommunisták (különösen trockisták), anarchisták, vagy radikális feministák.

Egy részükkel szemben többször merül fel az a vád, hogy Izrael ellenes szervezetekkel működnek együtt (mint például BDS – Boycott, Divest, Sanctions – bojkott, befektetések kivonása és szankciók), amivel súlyos politikai kárt okoznak, és az országról kialakított egyébként sem túl jó képet rombolják. Ezzel széleskörű kritikát, sőt ellenük hozott törvényhozási kezdeményezést váltottak ki.

A demokratikus baloldal elismeri tagjainak a jogát, hogy kifejezzék nézeteiket és véleményüket, míg a totalitáriusra hajlamos bal szinte elvárja a kollektív ideológiát. A józan baloldal megvizsgálja a helyzetet, és a körülményektől függően alakítja álláspontját. Legtöbbször elutasítja a kormány palesztin kérdésben gyakorolt politikáját, általában ellenzi Izrael katonai műveleteit, főleg Júdeában, Szamariában és Gázában, de például támogatta a Hezbollah elleni libanoni háborút. Ezzel szemben a szélsőbal a hadsereg elleni éles kritikán túl a megszállt területeken való katonai szolgálatot is megtagadja. Elveti a cionizmust, mint Izrael állam ideológiai alapját, és Izrael zsidó államként való meghatározását. A radikálisok válasza állandó és automatikus: mindig Izrael-ellenes, anélkül, hogy megpróbálna alkalmazkodni a körülményekhez.

Az ilyen fajta reakció a dogmatikus személyiségtípusra jellemző. Ez a szélsőbalt és szélsőjobbot is egyaránt jellemzi, akik hajlamosak a valóságot dichotóm (jó és rossz, igaz és igazságtalan) módon kezelni, csak korlátozottan képesek értelmezni az összetett, vagy félreérthető helyzeteket.

A dogmatikus személyiségek – tudatosan, vagy tudattalanul – próbálják elkerülni az olyan információt, amely alááshatja a hitüket, miközben lázasan keresnek azt megerősítő adatokat. Csoportokat alkotnak, kölcsönös kapcsolatokat építenek, erősítik az eszmetársak közötti barátságot, melynek néha egészen szélsőséges törzsi megnyilvánulásai vannak, miközben felsőbbrendűségi ethoszból kezelik le azokat, akik e kollektíva határain kívül esnek, és különösen durva módon közösítik ki a disszidált tagokat.

A radikálisok szerint a módszerük sokszor nem csak a legjobb, hanem egyedüli jó. Radikalizmus tulajdonképpen alaposságot és ésszerűséget jelent. Okos ember magánügyeiben rendszerint radikális.

A radikalizmus szerint a mélyen gyökerező bajok megszüntetéséhez a rendszer következetes átalakítása szükséges. Nem elég, ha a felmerülő gondon alkalmilag segítünk, és közben nem orvosoljuk a baj okát, mert így a baj megismétlődhet. A radikalizmus ellenpólusa a konzervativizmusnak, vagyis a hagyományok és a fennálló rendszer, bajok ellenére való tisztelete. A legtöbb ember számára a radikalizmus nehezen elfogadható elv, ami az életben nagy változásokat és összeütközéseket okozhat. Mi alapból félünk a kockázatoktól, szeretjük a nyugalmat.

Míg a baloldalnak pozitív programja van egy jobb társadalom létrehozására, a szélsőbal magát a harcot és az ellenállást, mint életformát szentesíti meg, függetlenül attól, hogy a létező lerombolása után milyen rendszer következik. A szélsőbal anélkül dicsőíti az „ellenállást”, hogy tudná annak pontos jelentését és következményeit. A fennálló rend megsemmisítése sokkal fontosabb neki, mint az új felépítése, magában a rombolás aktusában talál önálló értéket. Nem csoda, hogy hamar társra lelt a radikális iszlámban, ami szintén a mindenáron való háborút tette életmódjává. Jó példa erre a Hezbollah, aminek továbbra is az ellenállás van a zászlaján annak ellenére, hogy Izrael teljesen kivonult Libanonból.

Vörös-zöld szövetség?

A humánus baloldal támogatná az arabok vallási és nemzeti fanatizmusát? Miként lehetséges, hogy a radikális baloldal, mely olyan ügyekért harcol, mint az emberi jogok, és férfi-nő közötti egyenlőség, sokszor együttműködik fundamentalista muszlim szervezetekkel, melyek megvetik és mélységesen lenézik ezeket a demokratikus értékeket?

Hogy tudják vég nélkül kritizálni Izraelt, miközben nem képesek elítélni a Hezbollahot, az iszlám brutális erőszakát, a nők elnyomását? Hogyan tüntetnek feministák és melegek a militáns iszlámmal karöltve? Ez a baloldal nem tiltakozik, mikor az iszlamisták egymást ölik Irakban, Szíriában és másutt, csak mikor nyugati liberális erők, mint az USA és Izrael harcolnak muszlim szervezet, vagy állam ellen.

Ezt a látszólagos paradoxont egy híres író, a radikális baloldal egyik vezető ideológusa így fogalmazta meg: “ha sok-sok küzdelem végén győzni fogunk, azok, akikért harcoltunk lesznek az elsők, akik felakasztanak bennünket a legközelebbi fára…”

A kapcsolat tehát nem ideológiai, csupán taktikai. Kevesen vannak, ezért csak akkor figyelnek fel rájuk, ha nagyon hangosak, vagy profi provokátorok.

Néha zajos tiltakozással bőszítik fel a rendőrséget, hogy az erővel való eltávolításuk után túlzott erőszakkal vádolhassák a hatóságokat, máskor meg szándékosan otromba és offenzív demonstrációval ingerlik fel a másik oldal őrültjeit, csak hogy azok velük szembeni erőszakjára segítségért kiálthassanak, és ezáltal nem csak a szélsőségeseket, hanem az egész jobboldalt de-legitimálják. Szó sincs itt párbeszédről, ezek csípőből prédikálnak.

Mikor valaki szabadságharcosnak képzeli magát, ez figyelmet és – bizonyos esetekben – szimpátiát kelt, amire ő büszke lehet, de akár még mártír is válhat belőle. Mi lenne a Hamaszból és a szélsőbalból “ellenállás” nélkül? Még egy szürke kormányzati apparátus? Kétségkívül nagyobb élvezet a szenvedélyes radikalizmus, mint akták tologatása.

Mivel nem csak marginális, a legegyszerűbb köznépből kikerülő emberekről van szó (mint pl. az európai ISIS újoncok), hanem sok vezető értelmiségi, egyetemista, szabadúszó, művész, tanár, újságíró és tudós is élvezetet lel a radikalizmusban, feltételezem, hogy ez egy alapvető emberi ösztön, melynek nincs köze politikai nézethez, vagy társadalmi helyzethez.

Úgy tűnik, hogy a mindenáron való változás keresése, a “jó” küzdelme a gonosszal, a “gyenge” az erőssel, harc a függetlenségért, a szabadulásért, a megváltásért nem politikai álláspont, hanem életfelfogás, lelkiállapot, vallás. Az már más kérdés, hogy ez bizonyos esetekben akár orvosi kezelésre is szorulhat.

Megjelent az Új Kelet újság 2016. márciusi számában.