A cikk az Új Kelet 1988. február 26-i számában jelent meg.
A tel-avivi egyetemhez tartozó Mose Dáján Intézetben a múlt héten megbeszélést, „szemináriumot” tartottak izraeli szóvivők arról, hogy miért van Izraelnek olyan rossz külföldi sajtója a „területeken” folyó események miatt, nevezetesen, miért alakult ki a külföldi hírközlő eszközökben ellenséges hangulat Izrael iránt?
A „szemináriumról” közölt beszámolóból megtudhattuk, hogy Thomas Friedman, a New York Times izraeli tudósítója megadta a pontos választ, imígyen: „Izraelnek azért van rossz sajtója, mert megérdemli!”
Meg is magyarázta, persze, hogy miért érdemeljük meg: „A területekről szóló beszámolók csúnyák, még izraeli fogalmak szerint is.”
De ez azért még nem minden, ugyanis Friedman is beismeri, hogy a Cáhál magatartását a „területeken” a külföldi sajtó más, szigorúbb mércével méri, mint más államok katonáinak más országokban végrehajtott cselekedeteit hasonló zavargások elnyomására.
Mindezt miért? Most jön a java.
„A Nyugatot meghökkenti, amikor azt látja, hogy a zsidók ugyanúgy viselkednek, mint mások. Újságírói hír az, ami váratlan, szokatlan, kirívó: márpedig látni Izraelt, amint ilyen szokatlan módon viselkedik, ahhoz a történelmi feladathoz képest, melyet a zsidók a múltban betöltöttek – ez újság!”
Mi tehát a bűnünk?
Az, hogy nem úgy viselkedünk, ahogyan a Nyugat, vagy éppenséggel a nyugati sajtótudósítók elvárják tőlünk, hanem úgy, ahogy a helyzet megkívánja, azaz, ahogyan más népek tennék. Márpedig nekünk ezt nem szabad, nekünk úgy kell viselkednünk, hogy méltók legyünk ahhoz a „történelmi feladathoz”, melyet a múltban a Nyugat szemében betöltöttünk.
De milyen „történelmi feladatot” töltöttünk be a múltban a Nyugat számára? Ez úgy hangzik, mintha az a bizonyos Nyugat – értsd: a keresztény világ – mostanáig bennünk látta volna a legmagasabb erkölcsiség megtestesülését, s íme egyszerre most mintha olyasvalamit követnénk el, ami ellentétben áll ezzel. Ha így lenne, akkor is hamis az állítás. De mi ez, egyszerre, ez az erkölcsi nagyrabecsülés? Mióta? Mi volt az a „történelmi szerep”, melyet a zsidók a Nyugat számára betöltöttek? Az, hogy ők voltak az „uzsorások”, a shylockok, jámbor nem-zsidók jóhiszeműségével visszaélő, „csaló kereskedők”, a „keresztény vérrel maceszt sütő rituális gyilkosok”, a kiközösítettek, a gyűlölet céltáblái; azok, akiket védtelenül ütöttek. Védtelenül és oktalanul, hiszen a zsidók nemcsak hogy sohasem támadták meg a befogadó ország népét, de igyekeztek minél hűbb állampolgárai lenni a befogadó országnak. S mégis ők voltak azok, akiket ütöttek.
Most a zsidók is ütnek. Ugyanúgy, mint mások tennék, hasonló körülmények között. Igaz, ezek a körülmények csúnyák. De nem mi teremtettük őket!
Azt is hangoztatják ezek a külföldi sajtótudósítók, hogy nem antiszemitizmus vagy Izrael-gyűlölet vezeti őket, amikor olyannak állítják be Izraelt, amilyennek beállítják, hanem éppen az Izrael és a zsidók iránti magasabb erkölcsi követelmény. Bizony!
Most, egyszerre! Most, hirtelen kiderült, hogy a múltban mi voltunk az erkölcsi mintakép, de pillanatnyilag nem vagyunk méltók erre. Csak az a kár, hogy a múltban, amikor minket ütöttek, elfelejtették tudomásunkra hozni, hogy mi most éppen történelmi feladatot töltünk be a Nyugat számára, s ezért rendkívül nagyra becsülnek bennünket. Valahogy épp az ellenkezőjét hangoztatták, ahogyan a fentiekből kiderül.
Azt azonban még nem közölte semmilyen tényező, hogy tulajdonképpen mi az, amit az adott helyzetben és körülmények között elvárnának tőlünk? Hogyan kellene viselkednie Izraelnek? Ha például azt látnák a televízióban, hogy az izraeli katonák hanyatt-homlok menekülnek a kő- és gyújtópalack-dobáló, vasdorongokkal, baltákkal támadó arab suhancok elől, ez megelégedésükre szolgálna? Ez megfelelne annak a „történelmi feladatnak”, melyet a múltban betöltöttünk? Feltételezhetően igen. „Ütik a zsidót”, „Menekül a zsidó” – ez passzol a „történelmi képbe”, ebben nincs semmi szokatlan, zsidó részről, hiszen más népek nem ezt tennék, hanem visszaütnének, ahogy mi tesszük – a Nyugat legnagyobb megrökönyödésére.
A dolog talán még komplikáltabb, mint amilyennek első pillanatra látszik, mert azt bizonyítja, hogy a világ még most, negyven év után sem képes megemészteni, hogy a zsidók Izraelben úgy élhetnek, olyan kritériumok szerint, mint minden más nép. S ez volna még a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, hogy mi magunk – zsidók Izraelben és a szétszóratásban egyaránt – mi magunk sem fogtuk fel teljes egészében, mit jelent állami életet élni. Nem, még most, a negyvenedik évforduló küszöbén sem.
Nincs szerencsém személyesen ismerni a New York Times fentebb említett tudósítóját, aki olyan világosan megmagyarázta a Nyugat álláspontját Izraellel szemben – de nevéről ítélve úgy vélem, hogy nem szín-árja. S ez is jellemző: az a „tárgyilagosság”, ahogyan ő a Nyugatot képviseli a – zsidósággal szemben, holott tudnia kellene – illene –, hogy mi az a fentebb említett „történelmi feladat”.
De persze nem csak nála, hanem másoknál, hazai politikusoknál, újságíróknál, egyéb entellektüeleknél is a legteljesebb fogalomzavar uralkodik állami létünk kényszerű szükségletei és az elvont, kijegecesedett, legmagasabb rendű erkölcsi értékek és az utópisztikus szuperdemokrácia körül.
Soha, semmilyen népet, államot nem vezettek elvont erkölcsi fogalmak szerint – bármilyen kiábrándító, de így van; s ezt mindenki tudja. Mutassanak egy népet – egyet! – melynek történelmében ne lettek volna (ne volnának) elvont erkölcsbe ütköző, vagy akár kegyetlen cselekedetek, hogy gaztettekről ne is beszéljünk. S ezzel most távolról sem azt akarom mondani, hogy Izrael jelenleg erkölcstelen dolgokat művel a területeken; még akkor sem, ha történtek olyan esetek, melyek nyugodtan elmaradhattak volna, s amelyeket részben, mi magunk is felnagyítottunk. Hanem azt akarom mondani, hogy a legnagyobb fokú ostobaság semmilyen más népnél nem létező erkölcsi fokmérővel mérni állami létünkkel kapcsolatos cselekedeteinket azon a címen, hogy „mi zsidók vagyunk”.
Mi kétezer éven át ki voltunk rekesztve a szabad népek történelméből, eszerint alakítottuk ki fogalmainkat. Nem kerültünk, nem kerülhettünk olyan szituációba, mint az önálló állami életet élő népek, a „gójok”, amelyek ebben a minőségükben különböző, a mi szemünkben barbárnak és kegyetlennek tűnő cselekedeteket követtek el egymással szemben, függetlenül a zsidók iránti magatartásuktól. Mi, hazátlanok, kitaszítottak, elnyomottak, a „magasabb erkölcsiség” magunk kreált jelszavával próbáltuk, ösztönszerű védekezésként, lenézni a szerintünk alacsonyabb erkölcsi szinten – de saját hazájukban önálló állami életet – élő „gójokat”.
Most, állami létünk negyvenedik évében, ezt a diaszpórában kialakult erkölcsi fogalmat hozzák fel velünk szemben. De nemcsak kizárólag külső tényezők, részben mi magunk is. Beszélnek arról például derék pszichiátereink, hogy milyen hatással van ifjú katonáink lelkivilágára a „területeken” folyó szolgálat, ahol polgári lakossággal, esetenként gyerekekkel, asszonyokkal kerülnek szembe.
De ez csak a probléma egyik oldala. Mert a másik oldala az, hogy milyen erkölcs az, amelyik gyerekeket és asszonyokat taszít szándékosan ilyen helyzetbe? Az ő számukra nem létezik semmiféle erkölcsi parancsolat? Nem. Valóban nem. Velük szemben nem támaszt senki semmiféle erkölcsi igényt, még mi sem nagyon. Tehát: az egyik fél felé felfokozott erkölcsi követelmények, olyanok, melyeket senki mással szemben sem támasztanak – a másik fél felé viszont semmit! (Ez maga milyen erkölcs?)
Ha valaki valóban megfogalmazta az izraeli erkölcsöt, az Golda Meir volt: „Azért haragszunk legjobban az arabokra, mert arra kényszerítik fiainkat, hogy megöljék őket a háborúban”. Valahogy így.
Amit katonáink a „területeken” tesznek, szintén kényszer hatására történik. Ami ott folyik, az az ellenünk irányuló harc egyik módja, amikor a primitív eszközökkel történő fizikai támadásokat körmönfont, bénító célzatú – sokszor közvetett és nem közvetlen – pszichológiai hadjárat kíséri.
Ha Izrael bármilyen ellene irányuló cselekedetre úgy reagál, mint bármilyen más nép, ez annak a jele, hogy kétezer év után visszatért a történelembe, s ezért legfeljebb elismerés illeti – de semmi esetre sem „büntetés”. Ezt meg kell szokni a más népeknek – de nekünk magunknak is, ha fenn akarjuk tartani államunkat.
Ez ugyanis másképp nem megy – akár tetszik, akár nem.
