Követ tör a török követ meg a többiek

Jeruzsálem óvárosa rengeteg csodát és titkot rejt, csak győzzük megismerni őket. Úgyhogy induljunk a Jaffa kaputól, és maradjunk is ott egy darabig. A városháza felé néző fal tövében furcsa jelre leszünk figyelmesek. Aztán sokfelé észrehevetjük országszerte, egy barátom 106 ilyenről tud. Alulról egy nyíl mutat egy vízszintes vonalra. Mi ez?

Ez bizony a britek egyik szintjele (benchmark). Már a 19. század közepe táján kőbe véstek errefelé ilyen jeleket, amelyek Ausztráliától Kanadáig mindenütt azt jelzik, hogy az adott helyen bemérték a tengerszint feletti magasságot, és punktum. A Szentföldön különösen izgalmas volt ez az ügy, mert a korabeli tudományos elit akkoriban jó sokat vitázott azon, hogy pontosan milyen mélyen vagy magasan van a Holt-tenger nevű természeti csoda.

Aztán a kapu egyik felirata is kész rejtély. Ez a muzulmán hitvallás, a Sahada eltorzított szövege. Pedig ugye nem illik a legszentebb szöveget összekutyulni, máshol nem is találkozunk ilyesmivel. Itt mégis egy találós kérdéssel adták meg a kapu nevét. Az igazi Sahada így szól: „Asshadu alla iláha illá Allah wa asshadu anna Mohammadan raszúl Allah.” Vagyis tanúsítom, hogy nincs más isten csak Allah, és tanúsítom, hogy Mohamed az Ő küldötte.” Ide pedig ezt írták: „Nincs más isten csak Allah, és Ábrahám az Ő barátja.”

Egy múlt századi muszlimnak nem nagy rejtély: Ábrahám városa Hebron, s akkoriban ez volt a hebroni kapu, ma is Hebroni útnak hívják az innen Betlehem irányába, délre futó utat. Tehát ha Ábrahám, vagyis Hebron felé akarsz menni, akkor itt térj rá a karavánútra. Aztán később az innen a tengerpart, Jaffa felé tartó karavánutak lettek a fontosabbak, és róluk új nevet kapott a kapu.

Még mindig itt a kapunál: volt ám itt óratorony is, mint Jaffón, csak a britek lebontották az 1920-as években. És a nagy luk a falon a kapu mellett, illetve a kaput megkerülő tágas bejárat, helyi mércével nagyon új: 1898-ban készült, amikor II. Vilmos német császár tette tiszteletét, és állítólag kocsija nem fért át a szűk kapun.

Elindulunk lassan befelé, de balra rögtön újabb rejtély, két muzulmán sír látható. Noname (legalábbis ma és nekünk) ottomán kori muszlim arisztokraták nyugszanak itt, de a helyi legenda sokkal izgalmasabb: a jeruzsálemiek századok óta azt mesélik, hogy ezek itt a falat felhúzó két főépítész sírjai.

Merthogy a beruházást finanszírozó I. Szulejmán egyrészt elégedetlen volt munkájukkal, hiszen kihagyták a Cion-hegyet, másrészt úgy vélte, jobb, ha magukkal viszik a sírba az olyan fontos titkokat, mint a városfal gyönge pontjai, amiket nyilván ők tudtak a legjobban. Biztos, ami biztos. Amúgy minden rosszat feltételezhetünk róla, hiszen ő verte péppé a magyarokat Mohácsnál, és ő vette be Buda várát is.

Egyszer élünk, fizessünk be egy menetre a városfalon, ahol anno a védők ingyért mászkálhattak, sőt még zsoldot is kaptak érte. Szegény turisták meg fizetnek, mint a katontiszt, de megéri: csodálatos a ki- és belátás. Kifelé a nyugati, modern városrészre, befelé meg az örmény negyedre, és egy furcsa, most, az esőzések után szép zöld dombocskára. A szakemberek szerint Heródes palotáját rejtheti, de az örményeké, és nem folyik rajta ásatás, tovább őrzi titkait.

Szulejmán állítólag azért tolt be annyi sok pénzt a jeruzsálemi városfal építésébe, mert neve voltaképpen Salamon, és nagy zsidó elődje jogos örökösének tekintette magát. (Ha egyszer elfoglalta, az övé, nem?)
Ha a Cion kapunál lejöttünk a falról, ezúttal csoszogjunk be a zsidó negyedbe.

Először a négy szefárd zsinagógát járjuk be, ahol már évszázadok óta imádkoztak a helyi – szefárd – zsidók. Számukon nagyot dobott az inkvizíció, s a spanyol kiűzetés, mert sokan idehajóztak a kitérni még látszólag sem akarók közül. Az egyik zsinagóga egy régi, helyi legendáról nyerte nevét. Történt egyszer réges-régen, hogy jom kippurkor az istennek se jött össze a minján. Már mindenkit odahívtak, aki csak az eszükbe jutott, de szégyenszemre még mindig csak kilencen voltak.

Hirtelen megjelent egy öreg, hajlott hátú, szakállas ember, és nagy lett az öröm, neki is álltak hát a kol nidrének. Éjszakára szefárd szokás szerint páran ott maradtak imádkozni, köztük az ismeretlen is, aztán másnap is ott ült egész nap egy sarokban, imakendőjét mélyen az arcára húzva. Mikor kiment az ünnep, köszöntötték egymást, s mikor ki-ki hazakészült a böjt utáni terített asztalokhoz, eszükbe jutott a szakállas bácsi is. Egy darabig még vitatkoztak, ki vigye haza magához, mert többen is akarták, de mire eldöntötték, már sehol sem volt. Ekkor megértették, hogy maga Elijáhu, vagyis Illés próféta jött el közéjük, hogy együtt imádkozhassanak jom kippurkor, és azóta is ez az Elijahu zsinagóga.

Volt benne egy faragott faszék is nagy becsben tartva, hiszen állítólag ezen ült a próféta ezen földi kiruccanásakor, de amikor a jordánok 1948-ban elfoglalták az óvárost, akkor sajnos felgyújtották a zsinagógákat, és ez a szék is odaveszett.

Több is veszett Mohácsnál, mondhatnánk már megint Szulejmánra gondolva stílszerűen, de viccelődés helyett inkább kutassuk föl az askenáziakat. Mert persze ők is nagy számban megjelentek már a 19. századtól; előbb csak halni, aztán élni is jöttek Jeruzsálembe. És élet az olyan, amiben nincs zsinagógánk? Kettőnknek minimum három, hogy a harmadikba a lábunkat se tegyük be?

Elsőként a vilnai gaon hívei, a haszidokat mélyen elítélő, de nem kevésbé vallásos mitnagdimok, vagyis tagadók felhúzták a gyönyörű, hatalmas Hurva zsinagógát. Ezt természetesen nem hagyhatták annyiban a haszidok, és onnan két sarokra ők is hatalmas építkezésbe kezdtek, hogy nekik is legyen ilyenjük. Sajnos mire a tetőhöz értek, pont elfogyott a pénzük. Sebaj, gondolt egy nagyot a csapatot vezető Beck rabbi, és elvitte kocsikázni az éppen erre járó, mellesleg a Szuezi-csatorna megnyitására érkezett Ferenc Jóskát. És mutatta neki Isten félkész házát. Kérdezte is Ferenc Jóska, hogy de miért nincs neki teteje? Beck rabbi bölcsen azt válaszolta, hogy hát mert megemelte a kalapját a császár őfensége előtt. Mire – így szól a fáma – nagyot nevetett az uralkodó, és zsebből kifizette a Tiferet Iszrael zsinagóga teljes tetőzetét.

Bárcsak ma is így menne ez némely más projekttel, pl. az Izraelinfo 70 könyvvel, amire mindeddig az istennek sem jött össze a nyomdaköltség… De vissza a régmúlthoz: a jordánoknak aztán mindegy volt, hogy szefárd vagy askenázi, mitnaged vagy haszid, mind felrobbantották, egytől-egyig, nincs itt semmi látnivaló.

A jeruzsálemi óváros izraeli bevétele után, 1967-ben, a hatnapos háborúban csak a romokat találták. De szívós egy nép él Izraelben, szép lassan mind újjáépítik. Először a négy szefárd készült el, aztán tíz éve a Hurva, és már dolgoznak a Tiferet Iszraelen is, hamarosan abban is lehet imádkozni. Már ha ahhoz szottyan kedvünk, de legalábbis körbejárni és összehasonlítgatni a régi, 1967 előtti fényképekkel.