Hol a választási eredmény miatti keserűség hatalmasodik el, hol a számok mögötti apró változások adnak reményt, hogy kemény munkával a következő választásokon az eredmény megfordítható. – Székely Róbert írása.
Két héttel vagyunk a választások után Izraelben, és még mindig teljes egészében a kampány és az eredmények sokkoló hatása alatt vagyok. Sokan mondják, és ez talán bizonyos mértékig igaz is, hogy ez az eredmény volt várható, és aki másra számított, az egyszerűen nem ismeri az izraeli társadalmat. Igen, ebben az állításban sok igazság van, de mégis sokan gondoljuk úgy, hogy a politikai és társadalmi nézetek változtathatók, a választási beidegződések ellenére az emberek meggyőzhetőek. Az eredmény mást mutat. Vagy mégsem. Nem tudom, még nem alakult ki tiszta kép bennem, hol a számomra lehangoló eredmény miatti keserűség hatalmasodik el rajtam, hol a számok mögötti apró változások adnak reményt, hogy kemény munkával a következő választásokon az eredmény megfordítható, és a balközép liberális és plurális narratívája meggyőzi és megnyeri a választók többségét. De ehhez még sok munkára és időre van szükség.
A választási eredmények megértéséhez ismerni kell az izraeli társadalom alapvető felépítését, melyet egy korábbi cikkemben már részben ismertettem. Választási szempontból a társadalom leginkább két tengely mentén osztható fel, de a kép természetesen ennél sokkal összetettebb. Az első tengely a jobboldali–baloldali, a másik a vallásos–világi. A vallásos pártok alapvetően jobboldaliak, mint általában a konzervatív eszmék. A jobboldali–baloldali felosztás Izraelben szinte kizárólag az arab–izraeli konfliktus megítéléséhez kötődik, és éppen ez az egyik legfontosabb pont, amit a változáshoz meg kell törni, hiszen megannyi más területen a pártok egyáltalán nem tartoznak az arab–izraeli vita által kialakult táborokhoz. A vallásos pártok például sokkal közelebb állnak a baloldaliakhoz gazdasági kérdésekben, viszont konzervatívabbak a Likudnál társadalompolitikában. A Liberman vezette párt szélsőséges az arab–izraeli politikai kérdésekben, ugyanakkor liberális a társadalmi kérdésekben.
Ezek a különbségek és törésvonalak még nem elég „érettek” arra, hogy megbontsák a hagyományos „arab kérdésen” nyugvó jobb–bal tömbösödést, és ez leszűkíti a választási küzdelmet jobb–bal jelöltre.
Az elkeserítő közeljövő
Mit várhatunk a következő kormánytól? Röviden: nem sok jót. Az imént ecsetelt politikai paletta rákényszeríti Netanjahut és a Likudot, hogy minden jobboldali és minden vallásos párttal koalíciót kössön. Ez természetesen azt jelenti, hogy minden párt kellemes tárgyalási pozícióból várja a koalíciós tárgyalást, hiszen nélkülük nincs koalíció. Egyrészt nem kis fejfájást okoz ez Netanjahunak, másrészt a vége az lesz, hogy nagyon sok pénzbe és engedménybe kerül nekünk, állampolgároknak. Követeléseikkel már a választási eredmények kihirdetésének másnapján egymásnak feszültek a pártok, látszólag megoldhatatlan konfliktusokkal. Ilyen például a Liberman vezette Iszrael Béjténu követelése az ortodoxok besorozásáról, mely elfogadhatatlan a két ortodox párt számára. Mind az ortodoxok, mind Liberman bejelentette, hogy akár új választásokra is hajlandó, de ebből a követeléséből nem enged. Természetesen engedni fognak, csak ez sokba kerül nekünk.
A legfőbb félelmem a vallásos, és elsősorban az ortodox pártok megerősödése a leendő kormányban. A vallás és az állam szétválasztása nem csak egyre messzebb kerülő álomnak tűnik, de a meglévő világi vívmányok is komoly veszélyben vannak. A szombati tömegközlekedés, a szombati nyitva tartás, a szombaton végzett infrastrukturális munkák mind komoly támadás alatt állnak majd, és ezek egy részéből engednie kell Netanjahunak, még akkor is, ha egyébként ő nem ért egyet a tiltást követelőkkel. De ez csak a közvetlenül látható felszín. A szekuláris állam minden pillére komoly veszélybe fog kerülni a következő kormányzati ciklus alatt. Az ortodox pártok újra meg fogják kísérelni a rabbinikus bíróságok teljes körű bíróságként való elfogadtatását. Eddig csak egy szűk körben dönthettek ezek a bíróságok, melyek elsősorban családi kérdésekkel foglalkoztak: házasságkötés, válás, hagyatéki tárgyalások, gyermektartás stb. Egy demokratikus államban már ez is elfogadhatatlan, hiszen a rabbinikus bíróságok nem a Kneszet által elfogadott törvények alapján döntenek, szó nincs jogegyenlőségről és demokratikus értelemben vett eljárásról. Ha a rabbinikus bíróságok döntési jogait tovább szélesítik, akkor az állam végleg elveszítheti jogállami mivoltát, és sok szempontból a közel-keleti államok középkori jogrendszeréhez süllyedünk.
De a jogrendszert nem csak a vallásos pártok szeretnék gyengíteni. A legtöbb jobboldali pártnak szúrja a szemét a legfelsőbb bíróság ereje és aktivitása, mely rendszeresen akadályozza antidemokratikus törvények beiktatását. Alkotmány híján a legfelsőbb bíróság aktív figyelme a törvényhozásra az izraeli demokratikus berendezkedés egyik legfontosabb tartóoszlopa.
Hasonló tragikus jövő elé néz az oktatás is: a vallásos pártok számára nem csak másodlagos, hanem kimondottan mellőzendő a modern tudományok és a világi ismeretek oktatása. Minél kevesebbet tudnak az emberek, annál inkább kiszolgáltatottak az államnak. Ez elsősorban az ortodox családokba születő gyermekeket sújtja, hiszen egy ilyen oktatási rendszerben felnövő nemzedéknek esélye sincs, hogy jól fizető munkát találhasson. Marad a teljes függőség a rabbinátusi pénzosztástól, segélyektől. Gazdasági szinten pedig természetesen a teljes lakosságra kihat, hiszen egyre kevesebb dolgozónak kell eltartania egyre több embert.
Külpolitikai téren sem várható javulás, csupán leginkább stagnálás. Netanjahu évek óta a jelen állapot fagyasztására játszik: nem kíván komolyabb háborút egyetlen ellenséges országgal sem, nem tervezi Gáza vagy a Palesztin Autonómia elfoglalását, ugyanakkor semmilyen előrelépést, tárgyalást, vagy megegyezést sem támogat. Kényelmes számára ez a politikai helyzet. A világ legtöbb demokratikus vezetője elfogadja tárgyalópartnernek, de nem kedveli, és nem látják benne a demokratikus és békés konfliktusmegoldásra való hajlamot. Ez nagyon megnehezíti Izrael álláspontjának nemzetközi elfogadtatását és a különféle Izrael-ellenes mozgalmak (pl. BDS) visszaszorítását.
Ez a fagyasztásos, se előre, se hátra politika viszont előrevetíti újabb fegyveres összecsapások sorozatát a Hamasszal, sőt talán a Hezbollahhal is, bár ennek szerencsére kisebb az esélye.
A nemremény
Sokan Netanjahu bírósági ügyeitől várják a megváltást, hiszen ha elítélik, akkor jó eséllyel új választások lesznek, és a Likudban nincs jelenleg olyan vezető politikus, aki hozzá hasonlóan egyesíteni tudná a jobboldal nagy részét.
Meglátásom szerint ez a remény teljesen téves: nyilvánvaló számomra, hogy Netanjahu minden koalíciós partnerének alapvető feltételként szabja a mentelmi jogának megőrzését minden körülmények között. Ez azt jelenti, hogy lényegében az ügyészség teljesen tehetetlen, és amíg Netanjahu hatalmon van, addig érinthetetlen lesz. Ennek talán csak a tengeralattjárókkal kapcsolatos ügy vethet gátat, mely néhány jobboldali politikusnál is kiveri majd a biztosítékot, és parlamenti helyük kockáztatása árán sem vállalják, hogy nevüket adják egy Netanjahu vezette kormányhoz.
A remény
Amiből reményt próbálok meríteni, az a központi régió nagyvárosaiban élő lakosság szemléletváltása a politikai pártokat illetően. Míg kisebb településeken és a központi régióktól távolabbi déli, illetve északi városokban a lakosság tradicionálisan jobboldali pártokra szavaz (miközben egyébként folyamatosan panaszkodik az elmúlt tíz év politikájára), addig a központi régióban megtörni látszik a tradicionális pártválasztás, és egyre nagyobb hangsúly kerül különféle társadalmi és világnézeti kérdésekre. Ennek a szavazói csoportnak már nem csak az arab–izraeli konfliktus megítélése a politikai iránymutató, hanem a demokrácia és a jogállam védelme, a lakáspolitika, a közlekedés, az oktatás, az egészségügy és a pluralizmus is. Az, hogy ezek a témák egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a pártválasztásban és a politikai közbeszédben, elkezdte megbontani a régi bal–jobb-–vallásos felosztást. Új pártok születtek, melyek legfontosabb mondanivalója már nem a béke vagy nemzethalál kérdése. És ami talán a legfontosabb, lehetővé tette a pártok (oldalak) közötti átjárhatóságot. Mint korábban írtam, a szavazók jelentős része, főleg a jobboldalon, továbbra is tradicionális Likud-szavazóvá válik, ha nemzethalállal, vagy a palesztinokkal fenyegetik őket egy egyszerű kampányplakáton, de talán látni lehet a változást és az öntudatosabb szavazást.
A jelen
A hamarosan megalakuló országgyűlés és kormány első egy-két éve egészen biztosan a Netanjahu-ügyekről, illetve az ügyek eltusolására hozott törvényekről fog szólni. A bíróság, az ügyészség és a kormányt felügyelő szervek jogainak megcsonkítása, hitelük degradálása már most is napirenden van, de az országnak a Netanjahu védelméhez szükségesnél is jóval magasabb árat kell fizetnie. A koalíciós partnerek és elsősorban az ortodox pártok ugyanis nagy árat kérnek mandátumaikért cserébe: a lefelsőbb bíróság szétzilálását és a vallásos bíróságok jogkörének teljes kiterjesztését, mellyel ezek a közösségek kiválnak a demokratikus jogrendszerből.
Na, majd négy év múlva! – csak addig ki kell húzni.
Újságíró
