Akkor olvasom: „Nehéz fiókakor, hányatott pesti madársors és a sirályság nehéz elfogadása jellemezte Istvánt. Ez talán túl hivatalos és papírszagú ábrázolása egy, a nagyváros biotársulásai és ennek kényszerei által formált madárnak, és nem túl szerencsés a történések elején így sínre tenni őt. István és a társulások megítélésével kapcsolatban amúgy is két egymással küzdő nézet alakult ki Pest-szerte. A jelenséget egzakt módon működő szuperorganizmusnak hívők »diszkrét társuláselméletről« beszéltek affektáló hanghordozással, és hogy ennek alkotó szereplői egy kölcsönhatásokon alapuló történelmi fejlődés révén szoros kapcsolatban állnak, és kvázi egymáshoz csiszolta/csiszolja őket az evolúció. Gyakorlatiasabb szemlélői a tárgyalt fenoménnek, például a Belgrád rakparti galambok sokkal józanabb kollektív véleményt fogalmaztak meg. A környezeti igény és tűréshatáraik mondvacsinált hasonlóságai egyértelműen nem ábrázolhatók, ezért azok – ha őszinték akarunk lenni – nem is léteznek. Hát jó… ha a társulások határait térben és időben nem is tudjuk élesen meghúzni, mint szerveződési szinttel azért érdemes lehet foglalkoznunk.”
– Na, ne hülyéskedj már! Ezt szánod gyermekkönyvnek? Ez valami abszurd dráma kezdete vagy mi?
– Hát…, ez a szinopszis, nem már maga a könyv… Egyébként meg, miért, a gyerek nem hülye, csak kicsi, egy kisnövésű felnőtt. A további nem olyan komplikált… Tehát: „Azt viszont határozottan ki kell jelenteni, hogy ő nem az a pimasz és tolakodó madár volt soha, aki a félberágott pereceket kikapkodta a koreai turisták kezéből. Az sem ő volt soha, aki széttúrta városszerte az amúgy is túlcsorduló szemetes kosarakat és kukákat, az meg végképp nem, aki a budai várbéli sétatéren felvonuló, önfeledten szelfizgető látogatócsoportokat csúnyán megpettyezte a magasból. De mégis mit csinált ez a madár naphosszat egy majdnem szecessziós, viszont annál eklektikusabb városban, ahol semmilyen különösebb hitrege, pusztító előítélet vagy felemelő lájkolás nem fűződött hozzá személyesen és a hasonló, azonban tőle megkülönböztethető más sirályokhoz. Azt lehet mondani, hogy minden erejével igyekezett úgy megfelelni a társadalmi elvárásoknak, hogy egyrészt a sirályok mint fajta, másrészt speciel a pesti sirályok becsületén és pozitív megítélésén csorba ne essen. Halászott és vadászott, ahogy ezt egy, a természet ölén élő sirálytól az ember elvárja. Mikor hogy… snecik, békák, egerek volt az alapellátmány… Télen bizony rájárt a rúd Istvánra, és kétségtelen, hogy a szükség néha rákényszerítette az emberi ételmaradékok észszerű újrafölhasználására. Sirálykörökben mindenki úgy ismerte őt, mint Istvánt, a fenntartható sirályt…”
– Na, kész… Mondom, hogy nem vagy normális. Te már megint valami beteges urbánus állatmesén barkácsolsz, ami nyilván egy zsidó-világfájdalom parafrázis, és a sirály nem az aki, sem a Csehov sirálya,… hanem – igen… – ez a sirály te vagy, mint ahogy már voltál Roland, az olvasó patkány, Szalonspitz Lajos, a sarki kutya, Krahovácz Béla, a szanatóriumkert macskája, illetve Géza, a templom konvertált egere, aki egyébként gyóntató rabbi… Nem unod még? A mai gyerekek hülyét kapnak a metaforáktól, kész és egyszerű meséket akarnak, amikben ők a győztesek, mindenkit lenyomhatnak, a zsidókat is egyébként… Nem tudsz egyszerűen csak egy megható szép mesét, mint mondjuk a Cirmi cica születésnapja?
– Hm… lehet, hogy igazad van. Végül is van cicás mesém is. Van viszont Cirminek egy barátja, egy üldözött rozsomákfióka, aki eljött a szülinapra…
Megjelent az Új Kelet újság 2019. márciusi számában.
Író
