Újabb tűzszünet, újabb megkönnyebbült sóhaj, vagy legyintés. A telefon marad a kezünk ügyében, és marad bekapcsolva a red alert applikáció. Reménykedünk a békés ünneplésben, és abban is, hogy a dalfesztivál is megmenekült.
Még egyszer elolvassuk az elmúlt napok történéseiről szóló híreket, megkönnyezzük az áldozatokat, és… és minden marad a régiben.
Nem a választások eredményével, a kialakult helyzettel akarok foglalkozni. Nem kívánok beszállni a “ki a jobb politikus”, ki az, aki megvédi, vagy elárulja Izraelt vitába. Nem politikusokat választottunk, hanem pártokra adtuk szavazatainkat, nem a jobboldal, vagy a baloldal győzött, hanem a centrumpártok – akár jobbközépnek, akár balközépnek hívjuk – kapták a legtöbb szavazatot. Persze nagykoalícióról szó sincs, szóba sem kerül, hogy többségi akarat érvényesüljön, mert a politika ma hatalmi játszma, közel sem a többségi szavazatok döntik el a politika prioritásait, hanem a mérleg nyelvéhez köthető háttéralkuk. Ne menjünk bele a személyeskedésbe. Lehet olyan politikustól elvárni bármit is, aki önként vállalja a gúzsbakötést? Egykor a magyarországi politikában szerepet vállaló politikusról híresült el ez a formáció, Kállay kettősnek hívták: kettőt jobbra, kettőt balra.
Szóval itt is minden marad a régiben.
Pedig ha volnának valódi prioritások a politikában, akkor az egyik legfontosabb megoldásra váró kérdés Gáza lenne.
Véleményem szerint a gázai problémák gyökere abban rejlik, hogy nem tekintjük önálló geopolitikai tényezőnek ezt a területet. Néhány éve egy statisztikai felmérés során azt kérdezték meg az itt élő lakosoktól, hogy kit NEM szeretnének szomszédjuknak. A válasz nem volt meglepő. Arab nem szeretett volna zsidót, zsidó nem szeretett volna arabot. A meglepetés akkor jött, amikor a másodlagos kérdésre adott válaszokban az arabok azt válaszolták: gázait sem szeretnének szomszédjuknak. Magyarországi példával, Gáza a régió „Viharsarka”, amit Magyarországon nyakas kunnak hívnak, az itt a „gázai”. Ahogy a magyar történelemben a Viharsarkot sem a jobboldali, sem a baloldali kurzus nem tudta beállítani a sorba, mert mindig radikálisabbak voltak az átlagnál, úgy mi is megszenvedjük a gázaiakat.
Nem ok nélküli, hogy Egyiptom sem tart igényt rájuk. Sem a megszállás, sem az embargó nem hozott megoldást, mint ahogyan a “szőnyegbombázás” sem oldana meg semmit.
A Hamasznak ma már nem Izrael a fő ellensége (legfeljebb a retorikában), hanem a nálánál szélsőségesebb, s egyre növekvő radikális terrorszervezetek befolyása. Most sem a Hamasz kezdte a rakétázásokat, de amikor a gázai „ünneplő tömeg” a radikálisabb csoportok irányába fordult, nem akart lemaradni, és megmutatta, hogy messzebbre tud pisilni, mint az ellenlábasai.
Nem vagyok politikus, nem is akarom a tutit megmondani, választópolgár vagyok, és változásokat szeretnék látni. E helyett azt látom, hogy az izraeli politika ma egy helyben topog, és árnyékbokszolást folytat. Minden megoldás jobb, mint a pillanatnyi semmi.
Egyszóval újra csend van, és minden a régiben, nem változott semmi. A telefon marad a kezünk ügyében, marad bekapcsolva a red alert applikáció, és csendben zajlanak a hétköznapok.
Marketing
