Nagy Borbála magyarországi születésű filmrendező, jelenleg Berlinben él. Minden rendben című rövidfilmjét világszerte vetítették fesztiválokon. Németországban 2018-ban a legjobb kisfilm díjára, 2019-ben pedig a filmkritikusok díjára jelölték. Borival a fesztiválnak helyet adó moziban, a tel-avivi Cinematheque-ben találkoztunk.
Hogyan került be a Minden rendben a Tel-Avivi Nemzetközi Diákfilmfesztiválra?
Pályáztunk, és beválogatták a filmünket. 2018 áprilisában volt a Minden rendben világpremierje a Drezdai Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon a német versenyblokkban. Jóllehet, én magyar vagyok és a film 90%-a magyar, hiszen Magyarországon forgott magyar stábbal, de a produkciót tekintve ez egy német film, a Deutsche Film- und Fernsehakademie Berlin (DFFB) a hivatalos producer. A nemzetközi premier a Tampere Filmfesztiválon volt Finnországban, a Falak szekcióban. Németországban még meghívták a filmet Regensburgba, valamint az Interfilm, a Landshut, az Achtung Berlin és a Wendland Shorts fesztiválra. Ezen kívül voltunk Lengyelországban, majd az Egyesült Államokban a Tiburon Fesztiválon is részt vettünk Kaliforniában, ahova nagyon kevés rövidfilmet hívnak meg. A következő állomás a franciaországi Nancy lesz, és decemberben Indiába is elutazik a film.
A Minden rendbennel kapcsolatban mire vagy a legbüszkébb?
Zágrábban, a Tolerancia Filmfesztiválon voltunk, ahol a nagyjátékfilmek felvezetői a rövidfilmek. Nagyon örültem, hogy a Midnight traveler című dokumentumfilm előtt játszották le a filmünket, amit az afgán Hassan Fazili rendezett, és a saját családja meneküléséről szól a talibán elől Magyarországra.
A te filmed pedig kapcsolódik ehhez a témához. Miről szól a Minden rendben?
A szerb–magyar határon, a 175 kilométeres kerítésnél játszódik a film. Egy fiatal határőr, Kovács Alpár első munkanapját meséli el. Ez egy fikciós film, de eredeti helyszínen forgattunk. Ez fontos volt, mert maga a kerítés az igazi főszereplője a filmnek.
Milyen volt a fogadtatás itt Izraelben?
Úgy éreztem, hogy szerették és értették a filmet. Jóllehet, a mi filmünk mínusz 15 Celsius-fokban, hóban játszódik, ennek ellenére tudtak kapcsolódni hozzá, mert itt majdnem mindenkinek katonai szolgálatot kell teljesítenie. Többen odajöttek a vetítés után, hogy örültek a filmnek, és szerintük nagyon hiteles. Nekik is hasonló élményeik vannak. A várakozást, a tér és az idő végtelenségét ugyanígy élik meg.
13 perc a film. Mi történik benne?
Mini-cselekvésekből építkeztünk, mint például egy szendvics elfogyasztása, vagy a barátnő felhívása telefonon az ebédszünetben. A mindennapok jelentéktelen darabkái. A film dramaturgiáját tekintve próbáltunk játszani a publikum elvárásaival. Pár perc után megérti a néző, hogy egy határ-helyzetben vagyunk, hiszen 2019-re a drótkerítés látványától egyenes asszociáció vezet a menekültkérdéshez. Épp emiatt tartottam fölöslegesnek megmutatni bármilyen direkt konfrontációt a menekültekkel. Félrevezető is lett volna, hiszen nem róluk szól ez a film, hanem a konstruált ellenségképről. És ehhez elengedhetetlen az ellenség arctalansága. Egy klasszikus storyline csak elterelte volna a figyelmet a lényegi kérdésről.
Milyen szerepe van Alpárnak? Végül is ő a főszereplő.
Ő olyan, mint én voltam, amikor megérkeztem a kerítéshez először 2016 őszén. Alpár szemén keresztül fedezzük fel ezt a világot. Neki az a feladata, hogy zöldfülűként valahogyan elfogadtassa magát az ottaniakkal. Próbálja megérteni, hogyan kell beszélni és viselkedni ahhoz, hogy a tapasztaltabb kollégák komolyan vegyék. Ennek az az ára, hogy az embertelen körülmények között kicsit fel kell adnia emberségéből. Lényegében ez az állítása a filmnek: ahhoz, hogy elfogadják, fel kell vennie egy olyan beszédformát, amiben a menekültekre nem mint emberekre hivatkozik.
Hanem?
Amikor lent voltunk terepszemlén az operatőrrel, sikerült beszélnünk ott élőkkel, valamint pár rendőrrel és határőrrel is – ami nem volt egyszerű, mert a hivatalos álláspont szerint nem nyilatkozhatnak. Észrevettük, hogy a dehumanizáció az önvédelmi mechanizmusuk. Egyszerűbb nem emberként gondolni a másik félre, aki ellen fel kell lépniük, olykor erőszakkal. Ha individuumként tekintenének rájuk, borzasztó nehéz lenne elszámolniuk a lelkiismeretükkel, mert kikerülhetetlen lenne a felvetés, hogy akár ők maguk is lehetnének a határ másik oldalán. Ember és ember között ugyanis nem olyan nagy a különbség. Úgy viszont, ha egyfajta masszaként értelmezik a menekültek tömegét, mindjárt más a helyzet. Ha csupán valamiféle idegen faj halmazáról van szó, mindjárt egyszerűbb meghúzni a határt – konkrét és átvitt értelemben is.
Nagy Borbála Minden rendben című filmjét világszerte vetítették fesztiválokon. Németországban 2018-ban a legjobb kisfilm díjára, 2019-ben pedig a filmkritikusok díjára jelölték.
– Drezdai Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, Drezda
– Achtung Berlin Filmfesztivál, Berlin
– Tiburon Nemzetközi Filmfesztivál, California
– Tolerancia Filmfesztivál, Zágráb
Tel-Avivi Nemzetközi Diákfilmfesztivál, Tel-Aviv
Két másik filmen is dolgozol. Mindkettő tárgya az igazságtalanság.
Központi témám az elnyomás, valamint hogy hogyan lehet ellene fellépni. Az egyik film, a Pannónia dicsérete jelenleg poszt-produkcióban van. A másikat a nyáron kezdem el fejleszteni – ez lesz az első nagyjátékfilmem. Mindkét film iskolában játszódik. Mielőtt kijöttem Németországba, majdnem tanár lettem, innen a helyszín és a téma. Majd a Pannónia dicsérete forgatása során nagyon megérintett a 16–17 évesek korosztálya. Nem csak az iskola mint helyszín vagy téma érdekel, hanem az is, hogy együtt dolgozhatok ezzel a korosztállyal. Alkotóként nagyon inspiráló nekem a fiatal társaság. Lenyűgöz az őszinteségük, az erejük, a bátorságuk. Ugyanakkor tükrei a felnőtt társadalomnak: mivel még nem elég vastag a páncéljuk, pontosan leolvasható róluk a szocializációs háttér, amiben élnek. Ez valahol sebezhetővé teszi őket. Valószínűleg a pedagógiai végzettségem okán is érzek felelősséget ezért a korosztályért.
Te mint német filmes készíted a filmjeidet. Hol van a magyarságod?
Ez mindig nehéz, mert németként azonosítanak, hiszen a filmjeim német színekben futnak. Azt szoktam válaszolni a hasonló kérdésekre, hogy magyar vagyok, aki épp Berlinben él. Azután, hogy kiköltöztem Németországba, beletelt pár évbe, hogy visszakanyarodjak a magyar, illetve kelet-európai témákhoz. Szükség volt a fizikai-földrajzi távolságra, hogy megértsem, ezek a témák igazából nagyon izgalmasak. Ha Magyarországon maradok, lehet, sosem csinálok olyan filmeket, amik a mai magyar valóságra reflektálnak. Így viszont, hogy nem vagyok ott, egészen más fénytörésben látom ezt a régiót, annak szépségeit és problémáit.
Hogyan hat rád Izrael?
Voltam itt jó rég, 11 évvel ezelőtt a Taglit csoporttal. Két hét alatt körbevittek az országon, és nem volt időm elmerülni egyedül az egyes városokban. De most önállóan mozgok, tetszik Tel-Aviv, nagyon modern város, az emberek kedvesek, mosolyognak. Nem csoda, ennyi csodás íz, illat és szín egy helyen, a tengerpartról nem is beszélve!
Filmes zsidó témában gondolkodsz?
Az elsőéves vizsgafilmem – egy szatirikus kisjátékfilm – zsidó tematikájú volt. Kicsit talán akaratlanul, mert a helyszínválasztás döntötte el akkor a témát. A Hannah a gyönyörű, dzsungel-szerű Weißensee-i zsidó temetőben játszódik, Berlinben. Két régi jó barát találkozik itt, mert a harmadik jó barát meghalt. Keresik a sírját és nem találják. Bolyonganak a temetőben és megpróbálnak rájönni, hogy milyen is volt Hannah, akit 30 éve nem láttak, és mindketten kicsit szerelmesek voltak belé anno. Személyes történet ihlette ezt a filmet, én kerestem valakit anyukámmal évekkel ezelőtt, és nagyon megérintett, hogy nem találtuk meg a sírt elsőre. A két szereplő az életben tényleg két jó barát, anyukám barátai voltak, azóta sajnos már mindketten elmentek. Az egyikük Berlinben élt, a másikuk Amszterdamban, mindketten őrült művészek voltak, színészek is többek közt. Sose játszottak együtt, és nagyon örültem, hogy sikerült összehozni őket a filmemben. Fontos film ez az életemben, még ha csak egy első kisjátékfilm is.
Bemutattad a Hannah-t?
Nem, mert a DFFB-n szabály, hogy az elsőéves vizsgafilmek az iskola falain belül maradnak. Ezt én nagyon támogatom, mert így legalább az első évben nincsen versengés a diákok között, hogy kit melyik fesztiválra válogatnak be. Másrészt a jogokkal sem kell foglalkozni. Hatos csoportokban, nagyon intenzíven forgattunk hat kisjátékfilmet, és körforgásszerűen mindenki kipróbált minden pozíciót. Én is voltam operatőr, és nekem is egy rendező volt az operatőröm. Ebből később sokat lehet profitálni, ha rendezőként a saját bőrödön tapasztalod, hogy milyen küzdelmei és feladatai vannak a többi stábtagnak a forgatás során.
A Minden rendben-ben miket csináltál?
Én írtam a forgatókönyvet és én rendeztem. Alapvetően szeretek valakivel együtt írni. A Pannónia dicsérete forgatókönyvén például Bánházi Judit Annával dolgoztunk együtt. A Minden rendben forgatókönyve volt az első, amit egyedül írtam. Reményeim szerint most, hogy lassan elkezdek dolgozni az első nagyjátékfilmemen, fogok találni valakit, aki be tud szállni íróként a fejlesztésbe.
Az izraelinfo.com szerzője, az Új Kelet újság főszerkesztője
