A fotózás magányos műfaj. Csak az ember van, meg a gépe. Akkor is, ha egy tömegrendezvényen tülekszik a többi fotós között. Talán olyankor a legmagányosabb. Mintha a tenger hullámaival küzdene az ember, úgy húz és lök az embermassza. Hallom, a mellettem álló kényszerfotózik. A nagy számok törvénye alapján meglesz neki az anyag. Hatvannégy gigabyte-ban csak benne van az a tíz-tizenöt kép ami kell. A bal szemem előtt a gép, a másikkal próbálok kilesni mögüle. Keretezem a világot. És akkor végre belép a képbe. Valaki benyúl elém, másvalaki szinte a közönségbe passzíroz, de az ember, akit fotózni kell, hirtelen kilép a szerepéből és megpihen. Csattognak a gépek, villannak a vakuk, de nekik senki és semmi más nincsen. Én ezért az egyetlen emberi pillanatért jöttem. A többi kép nem számít. Ebben benne van minden.
képipari szakmunkás, gasztrogeek, a diétázás fedett-pályás bajnoka, örök ulpanista, az Izraelinfo fotó- és gasztro rovatának vezetője, a Shomrim és a Haaretz fotóriportere
