Sorsközösség/sorstalanság

A sorstalanság topográfiája mindig hasonló: idegenek felelősek a mi szenvedéseinkért, ezért kénytelenek vagyunk önvédelmünkben másokat megfosztani attól, amiből nekünk is kevés jutott.

Pokorni Zoltán napokbéli megrendült beszéde lehetőséget teremt arra, hogy a magyar sorstalanságról beszélgetés induljon. Pokorni családjának története, kikényszerített tépelődése személyes és tragikus. Az előadás tanácstalanságról árulkodik; miképp egyeztethető össze a megélt tragikus családtörténet az uralkodó politikai elbeszéléssel, majd ebből milyen politikai cselekvés következhet. Nem történelemről van szó: mindez a ma Magyarországa számára fontos. A beszéd pontosan mutatja a (hivatalos, magyar) emlékezet politikája és a személyes (politikusi) emlékezés összeegyeztethetetlenségének szorongásteli tragikusságát; a gondolkodó értelmiségi és a ‘gondolattalan’ politikus tragikus skizofréniáját. Pokorni – sajnos – nem a bátor emlékező, hanem a magyar sorstalanság jelképe. Mielőtt a magyar fasiszták zsidózni kezdenek, ebbe én, külföldre költözött magyar zsidó is beletartozom: együtt éljük a magyar sorstalanságot; ki odahaza, ki otthon az önként választott száműzettetésben.

A tragikus tépelődés előzménye egy, a Mozgó Világban hónapokkal ezelőtt megjelent tanulmány, melyben Rab László bebizonyítja, hogy Pokorni József, Zoltán nagyapja nem áldozat volt, hanem nyilas elkövető, ezért nincs helye az áldozatok emlékművén, melyre évekkel korábban a neve felkerült. Pokorni a tanulmány megjelenésének után nem szólalt meg, ehelyett történészeket kért föl, hogy vizsgálódjanak a nagyapa és a többi áldozat történetéről, hogy majd döntést hozhasson arról, kinek a neve szerepelhet az emlékművön.

Amit a beszélő megrendülve kimondott – „egyek vagyunk a fájdalomban, a részvétben” –, azt már sokan kimondták, mások mellett egy magyar miniszterelnök is, több mint tizenöt éve. A polgármester a nyilas nagyapa történetét ugyanakkor ‘Trianon’ elbeszélésébe helyezi: a nagyapáról elsőként azt tudjuk meg, hogy Érsekújváron született és „nem tudjuk, hogyan élte meg a trianoni döntés következtében otthonuk elcsatolását, elvesztését.” Az erkölcsi rend itt szakadt meg: mindenért a trianoni ‘nemzetragédia’ és a széttépett haza a felelős. Leírtam már máshol, itt csak utalok arra, hogy a modern magyar sorstalanság egyik oka véleményem szerint a Trianont nemzeti tragédiaként láttató történeti elbeszélés. Ez, ahelyett, hogy érthetővé és megélhetővé, feldolgozhatóvá tenné a Trianonhoz vezető utat (ami nem zárja ki a személyes tragédiákra, elszakításokra való emlékezést) és ezzel megalapozná a 1920 június 4-e utáni új, szabad és független Magyarország felemelkedését, egy tragikus sérelmi képzet középpontjába állítja a nemzeti gondolatot.

Pokorni saját édesapja leírásából úgy tudja, hogy az otthontvesztett nagyapa melegszívű, vallásos ember, aki „zsidó szomszédaival kifejezetten baráti viszonyt ápolt.” Negyvennégy decemberében a nagyapa elhagyta a családot, a nyilasokhoz „csapódott” és a Maros utcai – mások mellett Zoltán Gábor Orgia című művében is feldolgozott – tömegnyilkosságokban „meghatározó szerepet játszott.”

Ez egyszerű fedőtörténet, ráadásul a hallgatóság tud(hat)ja róla, hogy nem igaz. Nehéz a nyilas Pokorni Józsefet melegszívű emberként elképzelni, de nem is kell. Az unoka Zoltánnak nem kellene Pokorni József elsőszülött és érthetően elfogult fiának emlékeiből felépítenie saját családjának nyilvános történetét: Vargha János az Élet és Irodalomban már tavaly novemberben – közel két hónapja – megírta, hogy Pokorni József és felesége egy időben, de külön-külön miképpen jelentett föl két Budapesten született, de az élet viharaiban Lengyelországba került és Pesten bujkáló zsidó lányt, a Maros utcai eseményeket megelőzően több mint három évvel. „A Nuszbaum testvéreket a XII. kerületi Pagony utcában lakó Pokorni József és felesége juttatták rendőrkézre 1941 novemberében (…) miután a házaspár elhatározta, hogy feljelentik őket, ‘Pokorni el is ment a rendőrségre, hogy a bejelentést megtegye, az asszony pedig, aki nem tudott arról, hogy a férje a rendőrségre sietett, ugyanakkor a közeli őrszemnek szólt” – idézi Vargha a korabeli sajtót.

Pokorni önhazugsága a magyar sorstalanság másik, immár személyes elbeszélő technikájának tragikusságára mutat rá; ahhoz, hogy a Trianon narratíva működjön, az egyes embert melegszívűnek és barátságosnak kell látni és láttatni, akit a történelem viharai és mások tesznek gonosszá. Ebben az elbeszélő keretben a melegszívű nagyapa nyilasokhoz „sodródott” és vált tömeggyilkossá. A jelen sorstalanságában ugyanez játszódik le: a melegszívű, szabadságszerető, keresztény magyarokat a ‘befogadáspártiak’ teszik olyanná, hogy kénytelenek legyenek elfogadni a határonrekedt menekült éheztetését, vagy támogatni a bíróság által megítélt kártérítés megfosztását a börtönben igazságtalanságot elszenvedett cigányoktól. A sorstalanság topográfiája mindig hasonló: idegenek felelősek a mi szenvedéseinkért, ezért kénytelenek vagyunk önvédelmünkben másokat megfosztani attól, amiből nekünk is kevés jutott.

A személyes és őszintén megélt tragédia ugyanakkor feltépi e zárt elbeszélés erkölcsi rendjét: hiszen „nem lett mindenki a nyilasok cimborája” és a német megszállásra való hivatkozás sem mentség, legfeljebb magyarázkodás – mondja beszédében Pokorni. Az értelmiségi emlékező érzi a Szabadság téri megszállási emlékmű történeti magyarázkodásának sekélyességét, ám a személyes tragédia kiváltotta reflexió épp ott torpan meg, ahol a sorstalanságból kiléphetne.

Az, hogy egyek vagyunk a részvétben, nem csak, hogy nem új, hanem értelmetlen is: nem vagyunk egyek. Vannak áldozatok és vannak bűnösök, vannak félretekintő nézelődők és vannak hősök; ez a különbségtétel minden Holokauszt-emlékezés alapja. Ennek kimondása nem történészekre, hanem politikusokra marad; épp ez elől futamodik meg Pokorni. Nem történészbizottságra van szükség, hanem egyenes mondatokra: „A nagyapám gyilkos volt és ebből én tanultam. Nekem nincs bűnöm, de van dolgom.”

Magánemberként és politikusként egyaránt. Ezért polgármesterként például felemelheti a szavát a kirekesztés, a megbélyegzés, a rasszizmus és a zsidózás minden formája ellen, mert soha nem késő. Például a miniszterelnök cigányokat megbélyegző mondatai ellen. Vagy a nemrégiben átadott Kossuth téri revizionista emlékmű ellen. Vagy a menekültek megbüntetése ellen. Az egyenes mondatok hiánya sodródás: önfeladás, belesimulás.

A sodródást úgy lehet megakadályozni, hogy az ember – ha „véletlenül”, mint mondja, ennek a kerületnek a polgármestere – nem sodródik többet. Akkor is, ha ez politikailag kockázatos, ellenkezik az elfogadott, többségi elbeszéléssel, vagy azzal, amit a hatalom elvár. Vagy a mindenek felett megőrzendő bajtársias lojalitással: a valahavolt Turul Egyesület tagjainak és a mostani kormánypárt legfőbb értékével. Nem mellesleg azért, mert akkor talán a Turul szobrot is el lehet bontani. Ahhoz nem kell történészbizottság, hogy valaki ismerje Klebelsberg Kunó szavait arról, hogy ha „a Turul fővezére Pesten meghúz egy zsinórt, akkor az egész országban ütik a zsidót.”

A sodródás politikusi gondolattalanság, amiről Hannah Arendt írt meggyőzően az Eichmann Jeruzsálem-ben. Ez a banális gonosz, mely nem gondolja el a hétköznapi cselekedet – a sodródás – magánkövetkezményeit és közbűneit. Ezért érzi úgy a Pokornival politikailag rokonszenvező értelmiség, hogy neki ezzel nincs dolga; hogy nekik is meg kellene szólalni. Sem most, sem akkor, mikor a tudomány, az oktatás, a kultúra intézményeit, a magyar nemzet legfontosabb tartópilléreit verik szét a fejük felett. És ezért utasítja el a Pokornival nem rokonszenvező értelmiség nagy része a beszéd érdemét: azt, hogy elindíthatna egy beszélgetést. Hiszen a nemzet legfontosabb tartópilléreit minden gondolkodó ember feje felett verik szét éppen. E gondolattalanság – amely, amint szintén Arendt írja, nem azonos a butasággal – a magyar sorstalanság talán legmélyebb tragédiája.

A sodródó sorstalanság van benne a szabadsághoz való viszony elviselhetetlen hiányában, a hatalommal való időről-időre történő szembeszegülés nem-létében, a sok kis, szánalmas megalkuvásban. A magántisztességbe menekülésben, a közbecsülettel szemben. Minden oldalon. A sorstalanság a jelen szomorú politikai sorsközössége: a politikai nemzetnek testet adó kölcsönös áldozathozatal hiánya – értékvilágokon, ideológián, generáción túl. Az enyém is, a múltammal, a politikámmal. Sokak áldozathozatala és politikai kockázatvállalása kell ahhoz, hogy az önsorsrontó átok megtörjön.

Pokorni bátorsága, hogy elindította a vitát azzal, hogy nyilvánosan megmutatta tanácstalanságát. Ezért elismerés illeti.

A sorstalanság nem örök. Arendt munkája Eichmannról a német/zsidó közös sorstalanságról szól, egyetemes érvénnyel. Érdemes tanulni belőle. A sorstalanság és a sorsközösség határát át lehet lépni. Ahogyan tette azt Angela Merkel például, amikor úgy döntött, hogy nem lezárja, hanem megnyitja a határokat a menekültek előtt. Az egyet nem értők az AfD sikereivel érvelnek majd. Ez nyilván egy másik írás témája, itt legyen elég csak annyi, hogy ma – a Holokauszt óta először – egy német nő vezeti közös politikai otthonunkat: Európát. A határátlépés nem Merkel döntésével kezdődött. Benne volt az első és a második német történészvita, ezer könyv, emlékezés, beszélgetés, kitárulkozás és megszégyenülés.

A vitát el kell kezdeni.

Ezért szólaltam meg most.

---

Az írás eredetileg az index.hu-n jelent meg.