Johnnie Stevens neve bejárta a világot. Izraelben fát ültettek a tiszteletére a Goláni csomópont mellett elterülő Martin Luther King erdőben. Ki ez a hajdan hősiesen harcoló afro-amerikai törzsőrmester? Mivel érdemelte ki a világ, köztük Izrael nagyrabecsülését?
1920-ban született a georgiai Atlantában. Nagyapja még rabszolgaként sínylődte át az életét, de az unokájának is kijutott a faji megkülönböztetésből. Már gyermekkorában megalázták, bántalmazták a bőre színe miatt. Iskolai tanulmányait sem fejezhette be, dolgoznia kellett, hogy segítse özvegy édesanyját a megélhetési költségek előteremtésében. 1942-ben besorozták katonának.
Két év múlva, 1944-ben, hónapokig tartó kemény küzdelem után, törzsőrmesteri rangban átkerült a kizárólag hozzá hasonló bőrszínű katonákból álló, 761-es harckocsi-osztag kötelékébe: a Fekete Párducokhoz. Ott harcolt tovább, hadosztálya 1944 novemberében vívta első csatáit Franciaországban és 183 nap alatt 30 várost szabadított fel. Kétszer került kórházba, de mindannyiszor visszakérte magát az egységéhez…
„Abban az időben mi még nem tudtunk a náci lágerekről – mondta később Johnnie Stevens –, a kormányunk hazudott nekünk. Nem tájékoztatott bennünket a deportálásról, a haláltáborokról. Nem voltunk felkészülve arra, amit a második világháború során láttunk. Egy nap egy hatalmas, hosszú barakképítménybe hatoltunk be a bajtársaimmal. Elkezdtük kihordani az ott lévő embereket. Fogalmunk sem volt kicsodák ezek a rongyokba burkolt, csont-bőr szerencsétlenek. Sem járni, sem beszélni nem volt erejük, csak néztek bennünket és a harckocsikat. Egyesek felénk nyújtották száraz bot-szerű karjaikat, ránk meresztették elfásult tekintetüket. Hát az én népem is szenvedett a szegregációtól, a diszkriminációtól, de amit ott találtunk, az a legborzasztóbb látvány volt egész életemben.”
A háború után Stevens elköltözött New Jersey-be, megnősült, családot alapított. Autósofőrként beutazta a fél országot, sok helyen előadásokat tartott a háború borzalmairól, a holokauszt tragikus embertelenségéről, amelynek szemtanúja volt. Valahányszor elsorolta a lágerekben látottakat, köztük az emberi ésszel fel nem fogható buchenwaldi haláltábor szörnyűségeit, hevesen kikelt a holokauszt-tagadók ellen.
„Mind átkozott hazug, aki azt állítja, hogy nem volt holokauszt, népirtás! A saját szememmel láttam, mit műveltek a gyilkos nácik a zsidókkal. Azokat a borzalmakat, kegyetlenkedéseket, amiket a haláltáborokban láttam, olyan mély nyomokat hagytak bennem, hogy soha nem tudom kitörölni az emlékezetemből.”
Egy alkalommal Stevens nyilvános vitára hívta ki Hans Schmidt notórius holokauszt-tagadót, de az nem volt hajlandó megjelenni a tévé képernyője előtt. Jonnie elbeszéléseiből filmet mutattak be az amerikai tévécsatornák, újságokban, könyvekben hivatkoztak rá, méltatták bátorságát, humánus magatartását, igazságot hirdető kiállását. Stevens rendszeresen részt vett a városban megrendezett holokauszt-megemlékezésen. Ilyenkor gyertyát gyújtott a zsidó mártírok iránti kegyeletből. Az amerikai Zsidó Veteránok Szövetsége köszönetét fejezte ki Stevens-nek a zsidó mártírok iránti együttérzéséért. És Barack Obama elnök sajnálatát fejezte ki az Egyesült Államok korábbi politikája és annak külföldön gyakorolt hatása miatt.
„Mindig arról álmodoztam, hogy eljussak Izraelbe” – nyilatkozta Stevens. „Autentikus adatok alapján hívom fel az emberek figyelmét az antiszemitizmus szörnyűségeire, a holokausztra, aminek soha többé nem szabad megismétlődnie.”
Johnnie Stevens 2007. július 12-én hunyt el. Emlékéből áldás fakad.
